Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
pilap ipari rovatának munkatársát, a megátalkodott gyufaszálaprító Ráduly József-Cincogó Felicián „moszkovita neveltetésű” közgazdász beosztottját „el- intéztetheti” velük, de lüktetve sajgó sajnálatára, álláshajkurászással, kenyérkeresettel kellett bíbelődnie, bajmolódnia. Tovább lépdelt tehát, és negyedóra sem telt el, máris a tartományi építkezési tröszt szocialista realista ízléssel, „puritánsággal” kialakított igazgatói irodájában, mint bajba jutott, elesett, sajnálatraméltó, jobb sorsra érdemes kérelmező, váltogathatta a lábait, rugóztathatta a térdét, tárhatta szét a karját, vonogathatta a vállát, bizonygathatta szerszámlakatosi képességeit, érdemeit. A „sokoldalúan fejlett” román szocializmus „szakadatlan tökéletesítése” során, hevében, forgatagában látványosan, „intelligensen” megkopaszodott Gheorghe Gheorghiu- Dej faragott-lakkozott rámás, beüvegezett, színes arcmása alatt trónoló tröszt- góré, egy mértéktelenül, a valamikori nagyvilági dámákat is megszégyenítően hosszú nyakú, fekete, hibátlanul kerek tekegolyó fejű, „posztmodem” kivitelezésű, kénmájjal, de az is lehet: valamivel olcsóbb, hozzáférhetőbb hiper- mangánnal patinásított bronzszoborra ütő figura, figuráns nem mutatott helyet neki, ellenkezőleg, mihelyt kapiskálni kezdte, „politikailag, ideológiailag, a szocialista-kommunista társadalom építésének vonalán” csávába került újságíróval, fiatal íróval, méghozzá magyarral (!) van dolga, a „termelő részlegekben tevékenykedő” főmesteréhez, bizonyos Dajcs vagy Danes elvtárshoz utasította. Bozgor impufit! (Büdös hazátlan!), gondolhatta betanult, szokványossá laposodott, önfeledt gyűlölettel, viszont János sem volt templomajtó. Gebedj meg, rusnya oltyán!, udvariatlankodott magában, természetes „etnikai előítélettel”, a megszállókkal szemben érzett kötelező undorral, miközben La revederét (Viszontlátásra) csicseregve visszahátrált a várószobába. Az akaratlanul, kiszámíthatatlanul múlt századivá, lúdbőröztetően avataggá formálódott, sikeredett, csicsikovi hajlongásokkal is kísért, aláfestett, szatirikus filmekből elleshetett, lepárlott kihátrálás ellensúlyozására eszébe idézte a viccet: Miért hosszú az oltyánok nyaka? Azért, hogy átláthassanak a Kárpátokon, hol található Erdélyben megüresedett igazgatói állás. Azelőtt, nemrég holmi Adler nevezetű, „magyar ajkú”, rozsdás üstökű, a munkaszolgálatból „érdemdúsán” hazaszabadult zsidó rázta az építkezési tröszt élén a rongyot. Igazgatói ténykedése, hősködése, vitézkedése („Jaj, ne, csak ezt a kifejezést ne, továrisok, kamerádok, elvtársak!”) végső hónapjaiban, heteiben, napjaiban ő is csupán románul, az állam és „felülmúlhatatlan bátorságú, kikezdhetetlen erkölcsű dák-római őseink csodálatosan, utolérhetetlenül gördülékeny, dallamos, bennünket biztonságosan megtartó nyelvén” mutatkozott hajlandónak inteijükat adogatni a helyi, esetleg bukaresti magyar „újságosoknak”. Hadarva, de csattogásán beszélt; úgy hullott belőle a szó, mint kendertörőbői, tilolóból a pozdorja, sztalinosan, térden alul érő kezét pedig könnyű szívvel, sikeresen kölcsönadhatta volna motollának. Na jó. Sietett János a „termelő részlegekbe”, Dajcs-Dancshoz. Izmos, acélos inú kőszáli kecskebakként, gyakorlottan, ugyanakkor könnyed-játszin ugrálta át a behemót, otromba tehergépkocsik, földgyaluk, markológépek, daruk, villamos targoncák által felvágott, megpocsékolt trösztudvar öblös gödreit, kiterjedt tócsáit. Az egyik egyenlőtlenül cikcakkos, sártüremléses peremű tócsa pillanatnyilag nem háborgatott, fenékig tiszta vadvizében ismerős emberábrázatot vett észre. Nézz oda, Csokotyisán Karcsi!, kiáltott fel őszintén örvendezve, szökkenés 705
