Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
dését, majd útra kelt, ment munkát keresni. Elsődleges célja az volt, hogy jövendő állása közel legyen a lakásához, ne nyomakodjék hajnalonként a különböző járműveken; vonaton, buszon, munkásautón. A zöldségpiac mögött, tízpercnyi gyaloglásra volt egy építkezési vállalat, néhányszor írt róla a Bányavidéki Fáklyában, hát oda tartott; ott talán szükség lehet szerszámlakatosra. Ráérős haladása közben azon töprengett: most, miután első kötete anyagát, a két hosszabb elbeszélést (kisregényt?), az Ösvény a világba és a Meglesett élet címűeket a Forrás-sorozat számára a kiadónak átadta, vagyis: elküldte, mihez fogjon, milyen új műbe kapaszkodjon? Határozottan és csendesen lelkendezve érezte: képes írni, úgymond megtalálta a hangját. Kántor Lajos, támogatója és barátja a „szemébe mondta”: hallatlanul eredeti a nyelvtudása, „álljon neki”, használja ki, „éljen vele”. Még valami. A múltkoriban Nagybányán időzött Kacsir Mária az Előrétől, elolvasta az Ösvény a világbant és kijelentette: János, ez valódi esszencia. Adjon belőle részletet a Falvak Dolgozó Népe számára. Tudja, én ott is dolgozom. Persze, adott részletet. Szeretett volna bővebben eltársalogni a tőle jóval idősebb, de kitűnő karban lévő, intelligens fehéméppel, az Előre „színházi szakemberével”, de összehúzta magát, lakatot tett a szájára. „Valószínűleg ez is zsidó”, gyulladt ki fejében egy kis piros lámpa. „Még mindig nekik áll a világ. Élhetnek, mint hal a vízben.” A piachoz érkezett. Bement a kapun. 4. Bement a négyszög alapterületű, aszfaltozott, túlnyomórészt fedett asztalokkal ellátott, „berendezett” zöldségpiac beton boltíves, sarkig tárt, zöldre festett vascső kapuján és belevegyült a sokaságba. Termelők, kofák, háziasszonyok, milicisták, hajléktalanok, csibészek, zsebmetszők, hulladékgyűjtők nyüzsögtek, lármáztak körülötte. Képzelete nyomban nekilódult; elragadta: a termelőket komor hollóknak, a kofákat totyakos csókáknak, a háziasszonyokat tarka mátyásmadaraknak, a milicistákat ráérős barázdabillegetőknek, a hajléktalanokat ázott varjaknak, a csibészeket sunyi héjáknak, a zsebmetszőket cserregő szarkáknak, a hulladékgyűjtőket takarékos tövisszúró gébicseknek látta. A hollók csőrükben „meglovasított” sajtot tartottak, a csókák „félpénzért” szerzett dióikat kínálták, a mátyásmadarak egymást „szajkózták”, a barázdabillegetők „óvatlan gilisztákkal” huzakodtak, a varjak „mellényük” kopottságát panaszolták, a héják karmaik „működését” ellenőrizték, a szarkák „csillogó tárgyakra” vadásztak, a tövisszúró gébicsek irdatlan kökénybokor tüskéire „tettenért pondrókat” tűzögettek. A gébicsek következetes, megszállott takarékossága, szorgalmatossága, Jövőbelátó” képessége Jánost lenyűgözte, úgyszólván meg is hatotta. Isten látta a lelkét, adott helyzetben egyáltalán nem bánta volna, ha éjszakai tünyölődését fokozva, megtoldva, kikerekítve, anekdotává gyúrva azt a hurkás testű, ritkás drótszőrzetű, száz- tappancsú, tűzvörös farkú óriás pondrót, Fuksz Oszkárt, a nagybányai új főtér cementszegény, törmelékes négyszögein araszoló, kefefrizurás, levedző potykaszájú, zabolásságra hajlamos Kisfukszot, a műkedvelő Kun Béla-ku- tatót, aranyhaltenyésztőt, sírásó-unokaöccsöt, a Bányavidéki Fáklya pártna704
