Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

Éjszaka három emberábrázatú kandisznóval és egy, a Fuksz Oszkár fizimiskáját, vonásait, kefefrizuráját viselő óriás pondróval tünyölődött. A disznók az új főtéren felállított Vida Géza-csinálmány, a bányászszobor Noroc bun- (Jószerencsét)-kívánsággal ékes tett talapzatának tövében üldögéltek, a farkukon. Szántó István, a Bányavi déki Fáklya főszerkesztője, Gaftoane Vasile, a Pentru Socialism (A Szocializmusért) munkatársa és a két napilap egyesített pártalapszervezetének titkára, valamint Petria Ilié „pentruszocsos” újságíró, az „új típusú ember (Ember!) szocialista közérdekeinek” tántoríthatatlan bajnoka. Szántó István (szerkesztőségi okmányok aláírásakor: Santo Stefan) pisze jorksiri orrával Gaftoane Vasile csapzott-bogáncsos szőrű mangalicaoldalába túrt: Parancsolj rá Pusztaira, hogy menjen vissza a zazari bányához. Legjobb, ha egyenesen a fold alá. La sub teran! Tanuljon emberséget. Gaftoane Vasile mohón felszimatolt Vida Géza ósdi-cájgkalapos, hasig-gumicsizmás, lámpával, légkalapáccsal ellátott, és bizonnyal kommunista bányászára. Ne izgulj, $tefane, elhúzom a nótáját. A bányák mélyén fog elrohadni, mint hajdanában, a tőkés-földesúri rendszer idején a csillevontató lovak. Bízom benned, Vasilém, röfögte elégedetten Szántó István. Petria Ilié főtt marhatök- és korpamaradványos báznai-száját többször akkurátusán kinyitotta, fehér lepedékes, vörös nyelvével aprólékosan körbenyalogatta. Egyetértek! Csatlakozom! - nyilatkozta aztán. Pártellenesség egyenlő románellenesség! Mert ugye... Szeretett fővárosunkban, a dicsőséges munkáspártunk jóvoltából páratlanul csodás Bukarestben rendezett népgazdasági kiállításon nem verekednie, hanem himnuszt írnia kellett volna. Himnuszt a pártról, a román hazáról. Jaj, ha én verseket tudnék szerezni! Első lábaival „malmozva” mormogott: Lángoló szívek, fénylő orcák, - / Románia nagy, fájin ország! / Utazhatunk vonaton, busszal, / gyomrunk dugig van csirkehússal. János köny- nyedén nevetgélt, „göcögött”, közben észre vette: az otromba, lapos tetejű, betongerenda-koronás Bukarest szálloda és vendéglő felől hurkás testű, ritkás drótszőrzetű, tűzvörös farkú óriás pondró araszol az új főtér cementszegény, törmelékes négyszögein. A meghitten „diskuráló” sertések felé tartott. Jön Fuksz Oszkár elvtárs!, rémült meg Szántó-Santo. Megyek moslékolni. Négylábra zökkent és sebesen elpályázott. Gaftoane Vasile és Petria Ilié undorral hátat fordítottak a módszeresen, céltudatosan közeledő Kisfuksznak. Megjátszották: még rengeteg a halaszthatatlan, kettejükön kívül senkire sem tartozó röfógnivalójuk. „Leszólításukat” kellemetlen következményekkel járható háborgatásnak minősítenék. Megfelelő alkalmakkor „igencsak” tudnák, hol tartsanak be ennek az „idegen, jöttment” szerzetnek. Apró disznószemeik a Nagybánya tartományi pártbizottság első emeleti ablakaira tapadtak. Iosif Uglar-Uglár József, a pöttöm „prím” dolgozószobájába akartak mindenáron belátni, erre viszont disznókként nem voltak alkalmasak. Sajnos, a falmászás egyelőre nem kenyerünk, tréfálkozott fanyarul Gaftoane Vasile. Váratlanul rájött: a pondró-Kisfuksz megszüntethetné nehéz gondjukat. Eléje trappolt és hízelkedve előadta, mi lenne a kérésük. János odáig volt a kíváncsiságtól, de álma vad csörömpöléssel megszakadt. Fejénél, az éjjeliszekrényen „köte- lességtudóan” lármázott a kerek, nikkelezett keletnémet ébresztőóra. Ideje volt szedelőzködni. Ica ragaszkodott hozzá, hogy Attilát ő vigye a napközibe. Majdnem utamba esik. Te csak heveréssz. Rád fér. Nem bírta ki gúnyolódás nélkül. János megmosakodott, reggelizett, felidézgette szélsőséges tünyölő703