Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

követhető, szomorúfüzekkel, égerfákkal, vadrózsa-, kökény- és bodzabokrokkal, szederindával, komlóval benőtt partú Lápos folyón túl Katalin és Koltó házai sejlettek, szerénykedtek. Tekintetével önkéntelenül a Költőtől jócskán „elkülönült”, netalán tán: gőgös Teleki-kastélyt kereste, akárha adott esetben abban találhatna menedéket. Eszébe jutott: a neves-nevezetes, „halhatatlan” kastélyban jelenleg a helyi kollektív gazdaság, a „kolhoz” elnöksége grasszál. A bágyatag hangulatot árasztó égre nézett és látta: a repülő gulya fegyelmezetlenül össze-összetorlódik a magasban. A másfél mázsás, regáti üstfoltozó cigány kinézetű Roman loan tartományi propaganda titkár százhúsz kilós, a szatmári Oncsa-telep Szegedi néni nevezetű jósnőjére, nőbizottsági tagjára ütő, „székely” felesége álláig húzott térdekkel ült ökre, a Mozsár hátán és tömpe mutatóujjaival kosz-nudlikat sodort, „készített” puhára dagadt bokáján. A nudlikat sorra megszagolgatta. Kedvenc beosztottja, a nagykárolyi illetőségű, sváb érzelmű amazon, esetleg „szerencsés, boldog” fiatal- asszony még mindig a Mozsár bal szárnyának hegyén „hőcögött” örvendezve: Most már bátran bevallhatom, (megrepedt a szilvamagom)! A mozsár csilingelő trágyakoloncos hasa, lábai, szárnyai, valamint takony- és nyálsodronyos pofája alatt, markológépek sáros gödreiben, „markolásaiban” zömök, sárga birgeli csizmás, földig érő, sárga bőrkabátot és zöld, „zergetollas” vadászkalapot hordó alak bukdácsolt, éviekéit, „fitringeskedett”. Olykor megtorpant, slibovicától bepárásodott szemét az ő mujerjára (asszonyára), Ghizelára meresztette, és két ököllel fenyegette. Mássz le onnan, te vacá! (Vaca = tehén). Sipítósan, félig magyarul, félig románul követelőzött. Ez Mesaros főmérnök, gyárigazgató (nem is olyan régen még: Mészáros) lehet, vélekedett János felesége és kisfia társaságában, a régi (ócska) főtéren. Megrökönyödött: másodpercekig fogalma sem volt róla, hogy kerültek oda. Ica változatlanul, egyhuzamban duzzogott. Az István Szálló előtt, a bányásznak elkeresztelt Nagymozi szovjet filmplakátjait bámulgatva durcásan az iránt tudakozódott, mihez akar kezdeni, mert hiszen csak nem reméli, hogy az ő fizetésére ácsingózhat. Gyárba megyek, nyugtatta meg János. Szerszámlakatosnak. Ott is a helyed! - rempelt Ica. Férje munkás mivolta előre megborzongatta, lúdbőrös lett tetőtől talpig; hivatalában a főkönyvelő-, mérnök-, katonatiszt- és szekusfe- leségek között hallgass lesz a neve. Nem elég, hogy magyarnak teremtette az Isten! Beballagtak a Híd utcába. Attila pattogatott kukoricát majszolt. János csendesen derült: a pattogatott kukoricát a románok floricelének (vi- rágocskának) mondják. Találó, viszont a kakas, a kokas nevezet sem rosszabb. Elgyalogoltak a Ligetig. A kerthelyiségben ittak egy-egy korsó sört, pörkölt sósmogyorót ropogtattak hozzá, elgyönyörködtek a szaporán hulló, alávitorlázó tölgylevelekben, Attilát meghintáztatták, újra megbámulták Lendvay Márton megzöldült mellszobrát, méltatlankodtak a kőből faragott, faricskált, sematikus Eminescu-, Caragiale-, Co$buc- és Sadoveanu-arcmások miatt; mi keresnivalójuk lehet Nagybányán? Attila mindenütt elöl poroszkált. Ica a Szatmár (17 Octombrie) utcán, a bank előtt, az öregségbe már alaposan belerokkant vadgesztenyefák védelmében bal kisujját János jobb kisujjába akasztotta. Ne csüggedj el, ne keseregj, suttogta. Rendben, szólt János. Édeskés bizsergés keletkezett, áradt szét benne; átjárta minden porcikáját. Hazáig megmagyarázta: november elsejéig teljesen szabad, addig elhelyezkedik. A Bányavidéki Fáklya szerkesztőségétől semmilyen „segítséget” nem fogad el.

702