Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

vegelésbe kezdett, János azonban nem hallgathatta meg, mert kinyílt a szeme. Rögtön látta, jócskán eljárt az idő, Ica hamarosan megérkezik. Rohant a fürdőszobába, megmosakodott, aztán a zománcozott asztalitűzhelyben a gázt lángra lobbantotta, az aznapra főzött krumplilevest melegedni tette, megterített, kenyeret szelt, lelkifurdalását igyekezett elfojtani, semlegesíteni. Hogy állunk, úrfi?, kérdezte a betoppanó Ica. Jelenléte a konyhát valósággal megvilágította. Mint zab a zsákban, kedélyeskedett János. Kirúgtak? Ki. Azt kaptad, amit megérdemeltél. Azt. Erőlködött, ki ne jöjjön a sodrából. Felesége, Lázár Ilona kanala élével burgonyaszeleteket vágott szét a tányérban. Remegett a keze. Azt hitte, menten felrobban az idegességtől. Valameddig nem szólt, nehogy hetekre szóló kölcsönös haragot idézzen elő. „Majd csak lesz valahogy. Túléljük.” Megyek Attiláért a napközibe, mondta nagy sokára, ha akarsz, elkísérhetsz. Kitelik az idődből.

3.

Az ezerkilencszázötvenkilenc február elsején született és immár ötéves, nyolc hónapos, örvendetesen mozgékony, ugyanakkor idegenek jelenlétében időnként bosszantóan fékezhetetlen, akaratos, önfejű, csoportjában, a nagycsoportban amolyan „bandavezér” szerepét vivő, játszó, gyakorló Attila a napköziben először anyja, azután apja nyakába ugrott. Ica hozzálátott átöltöz- tetéséhez. Kit szeretsz jobban?, kérdezte tőle, nehogy berozsdásodjanak a hangszálai. Apucit meg anyucit, válaszolta „okosan” Attila; szülei miatta azért sem fognak viszálykodni. Gazember apádat kihajították az újságtól, mondta Lázár Ilona teljes meggyőződéssel. Attila nem figyelt oda; távozó társaknak integetett. János ijedten érezte: elszorul a szíve. Jobbjával fekete, őszi felöltője alá nyúlt, mellkasát nyomogatta, dörzsölgette. Elvágyott valahova, új életet óhajtott kezdeni. Képzeletben nyomban világgá is indult, de nem jutott messzire; a tartományi néptanács (volt honvéd laktanya) egyemeletes, cseréptetős épületeinek, megszámozott „pavilonjainak” tájékán az éber, leleményes Lufa§ Octavian propaganda titkárhelyettes szárnyas apaállatát, a má- ramarosi borzderes növendék bikát fóléje irányította, kormányozta, és még mindig a Néró császártól ellesett testtartásban, homlokán lósóska-, farkasalma-, egérfarok-, kutyakapor-, vadmurok-, leustyán-, orosz mályva- vagy juliskalapu-koszorúval fennkölt-fenyegetően szavalt: Csakis három színt ismerünk, / a pirosat, sárgát, kéket. / Aki ezeket nem csípi, / az nem nyámujunk, leléphet! A „hazafias” rigmus hallatán, „vételekor” az egyik közeli, hármas szögesdrótkerítéssel körülvett, ötvenméterenként nyurga, gerendalábú őrtornyokkal ellátott, bebiztosított rab-építőtelepről vasalt csizmás, kék ruhás, kerek sapkás, vállszíjas, géppisztolyos, farkaskutyás milicisták vágtattak ki, kiabálva, rikácsolva, csaholva, ugatva János felé c'sörtettek, tisztán látszott, a vak is kivehette: ő kell nekik, rá vásik a fguk, rá pályáznak. Megbocsájt- hatatlan könnyelműség lett volna bekeríttetnie, elfogatnia, elhurcoltatnia magát, ezért villámsebesen balra kanyarodott, használaton kívüli, bürökkel, bogánccsal, szamártövissel, istennyilával, porcsinnal benőtt vasúti vágányokon rohant keresztül, a lapos, vizenyős mezőre futott, töppedté avult, penész-ősz szénaboglya mögé rejtőzött. A távolban, az innen nem látható, szemmel nem

701