Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
„üveg-beton sajtópalota” széles, recézett felületű lépcsőin és megindult hazafelé, a Gellért utca harmincegybe. 2. „Repülő gulya! Megáll az eszem! Honnan vehettem?” János ezen kitartóan és neki-nekividámodva ámuldozott hazáig. Otthon, a Gellért (volt 21 De- cembrie, pillanatnyilag: Scinteii) utca harmincegyben, a kétemeletes, tizenkét kétszobás lakást magába foglaló „pártblokk” földszinti, egyes számú, számára ezerkilencszázötvennyolc végén, néhány nappal karácsony, azaz: a télifa ünnepe előtt kegyesen kiutalt fél-„apartamentjében” átöltözött, ócska inget és nadrágot vett fel, cipőjét papucsra cserélte, úgy vélte, megebédelhetne, mivel azonban szépséges felesége, a huszonhét éves, százhatvan centiméter magas, kerek arcú, hamvas szőke hajú, kellemetes megjelenésű, elragadó mosolyú, mellette „fantasztikusan sokat tűrő” Lázár Ilona; a szatmári Lázár János furészgyári segédmunkás és Princz Julianna háztartásbeli második, tűzrőlpattant leánya a napnak ebben a szakában, ilyen zsenge délután még javában pötyögtetett (ha ugyan nem a körmét reszelgette, agyusztálta) a bányai Nagyposta valamelyik (a „magyar érából” örökölt, elrománosított, vagyis ékezet- lenített klaviatúrájú) írógépén, hagyta a táplálkozást, ledőlt az egyszemélyes konyhai heverőre, hanyatt fekve feszesen, katonásan (parancsra?) kinyújtózkodott, kezét a mellén engedékenyen, meghatódottan, a méltóságteljes testtartás megőrizhetőségében bizakodva összekulcsolta, szemét könnyed, irányítottan színészkedő-bánatos sóhajtás kíséretében lecsukta; ha így maradhatna!, ha nem romlana meg, nem kezdené ki az enyészet! Olvasta, a keresztény világban léteznek katakombák, rejtélyes föld alatti járatok, üregek, amelyekben a sok évszázados hullák (naná, szent életű szerzetesek!) még mindig egészben, mondhatni: pirospozsgásan hevernek derékaljukon, nekik nem kell légmentesen lezárt üvegkoporsó, szarkofág, mint ugye, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom Atyjának, Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) Elvtársnak, és mintegy tíz esztendeig az ő Leghívebb, Legrátermettebb, Legzseniálisabb Tanítványának, Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugásvili) Gene- ralisszimusznak. Őket tekintve, esetükben a muslicák, a szúnyogok, a legyek, a pőcsikek, a bögölyök, a dongók, a darazsak, a bolhák, a tetvek, a poloskák, a fülbemászók, a lóférgek, a svábbogarak, a pókok, a hernyók, a pondrók, az egerek, a patkányok, a denevérek az idők végezetéig várakozhatnak, amíg módjuk adódik hozzájuk beférkőzni. „Nemzedékek” hosszú-hosszú, végigte- kinthetetlen során át ácsingózhatnak a bebocsájtásra. „Gheorghe Gheorghiu- Dejt, ha (minél előbb, annál jobb!) feldobja a talpát, vajon bebalzsamozzák? „Leninbe állítólag bizonyos német szakmabeliek hónapokig fecskendeztek hatékonyt tartósítószereket. A dicsőséges bolsevikok szájtépő román utódainak ilyesmire nem igen fogja futni, bár az avasi (pontosabban: turci) szilvapálinka minden gyógyszergyári készítménynél hatásosabb, hatékonyabb lenne; átható, a megkótyagosodott, jámbor vándort héthatáron konokart követő szagától a szakadatlanul támadó, cseles, szovjet típusú, cikcakkos csatárláncban rohamozó, „szurkospapír-csizmás, sátorlapos, vaskalapos” vírusok, mikrobák (mikroorganizmusok!) annak rendje és módja szerint megtorpannának, 698
