Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

összecsomósodnának, végül, akár a mosogatótálban, a belül fehér, kívül piros zománcos vájlingban felejtett puliszka (mamaliga)-maradék, megzöldülnének. János lazán leeresztett, finom-haj száleres szemhéja mögött már látta is, hogy az egyre vadabb zölddé színeződő, sőt már kékben, hupikékben játszó ma- maligafelületekből mint nőnek ki valami lajhármozdulatokkal imbolygó penészbugák. Egyiküknek-másikuknak nevük is van. Lám, lám. És van nekik beszélőkéjük, bagólesőjük, érintkezn ek, értekeznek egymással, „kommunikálnak”. Lám, lám. Kommunikáló kommunisták. Lám, lám. Lám, milyen édes- deden durmol a haverod, mondta Keselyű Illés-Che$eliu Ilié Nagybánya tartományi pártinstruktor Dézsi Gézának, a Bányavidéki Fáklya pártnapilap külpolitikai szerkesztőjének. Aggy neki, hagy igyon. Hörböljön ő is. A kétméteres, barna, lengő sörényű, lassú ritka szavú Dézsi Géza jobbjában háromnegyedig tele, átlátszó (fehér) literesüveget, baljában bordás falú kispo- harat szorongatott, egyensúlyozott, a menetiránnyal szemben, a vonat ablakánál ülve szundikáló Jánosnak dőlt, töltött neki, a kisüsti azonban nem a „kupicába” csurgott, hanem János frissen varratott, világosszürke öltönyére. A közös kirándulásokkor szokásos italozást a „lehetőségekhez képest” gondosan, elővigyázatosan kerülő, a verseskönyve esetleges kiadása ügyében Szász Jánossal megbeszélt, „lelevelezett” szerző-szerkesztő találkozóra készülődő Jánosba ettől az eléggé elhúzott, kitartott locsolástól, az őt azonnal tetőtől talpig elárasztó, átjáró bráhabűztől belecsapott a mennykő; agya ki- gyúlt, mértéktartását, ítélőképességét elvesztette. Fejjel a különben kedvelt Géza gyomrának rontott, a szemközti, történetesen szabad ülésre dobta, döntötte és ott öklözte, ahol érte. A félrerepült pálinkásüveg a lábak alá vágódott, sebes kotyogással kiürült, „megkönnyebbült”, majd veszettül, veszedelmesen hengergett, hengeredett ide-oda. A denevérfülű, birkaképű Che$eliu Ilié jó ideig elégedetten vigyorogva szemlélte az „újságosok” ádáz tusakodását, majd kipattant az ajtón és „lóhalálában” vágtatott feletteséhez, Lu(a$ Octavianhoz, feltételezhetően: alattomos megbízójához. Pusztai Jánost, a „renitens, magyarságát fitogtató redáktort” sikerült lehetetlen helyzetbe hoznia; éppen most agyalja azt a bunkó Dézsi Gézát, aki Erzsébetbányáért, a bányamedencéért, ha-ha!, a „szülőföldért”, no meg templombolond, ájtatoskodó, bolti eladónő-feleségéért lemondott ragyogónak ígérkező diplomatapályájáról. „Szent Habakuk, ha nem olyan mutuj, amilyen, és elvesz holmi heverőben lévő, lógós, szélhámos külügyis regáti rányit, egy póréhagyma- és juhtúrófaló, kákabélű nustyukát, mára akár nagykövetségi tanácsos is lehetne! Kongóban, Zairében, Zambiában, Algériában, Elefántcsontparton vagy Albániában lophatná a napot, lógathatná a lábát, ronthatná a levegőt.” Az ökleivel kegyetlenül, elvakultan „dolgozó” Jánosra hátulról többen ráugrottak. Varga Mihály, Máriás József, Szabó Sándor és sejtése szerint Gúzs Imre ficánkolt rajta. Suller Mária fordítónő a madzaghálós csomagtartóban kotkodácsolt, akár a tanyasi tyúk, amikor megtojik. A Bányavidéki Fáklyánál Varga Mihály orosztanár, a bukaresti Zsdanov (később: §tefan Gheorghiu) pártfőiskola, „újságíró-egyetem” jeles diplomása a pártélet rovatot irányította. Habri (hadari) beszédmodora, csapongó, híg moslékészjárása cseppet sem fért össze daliás termetével és jóképűségével, mégis olyan könnyedén, elevenen mászott felfelé a ranglétrán, mintha „egyetemi tanárai” csípőspaprika erősségű marxizmus- leninizmus kúpot dugtak volna a végbelébe, hogy nyugdíjaztatásáig, végső

699