Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.

S ez már, az életundor cinizmusán túl, a depresszióba való alásüppedés, eleve-belenyugvás, élettemetkezéssel; hitvány engedelmeskedés annak, amire rákényszerülünk s egyúttal a kényszer megvetése. L’homme entre deux néants n’est gu’un jour de misére... Laforgue-tól Beckettig megkaptam az őspesszimisták kézrátételét; vagy a Tragédiából, Adám travesztiájával: „Hülye ember, akinek nincs más választása és küzdve-küzdened kell - még bízva-bízol is?!...”

S akkor még ő is ellenem fordult - Édesanyám.

Öreg tapasztalat, hogy az anyák féltékenyek menyükre s ezt már menyasszonyjelölt korukban elkezdik; az Édesanyám sem volt kivétel. A többieknél, eddig is, mindig megpróbálta leküzdeni féltékenységét, de sikertelenül - erőlködése olyan átlátszó volt. De ennél a fiatalasszonynál mintha ösztönösen megérezte volna, hogy fia sorsával mennyire összefonódott és az a hallatlan dolog történt, hogy a védelmére kelt. Ez az „oldaltámadás” készületlenül ért és heves ellenkezést váltott ki bennem. De ő, ingerültségemmel mit sem törődve, hol azt hozta fel, hogy amikor a rádióban vagyok, ő milyen szörnyen egyedül van, hol azt, hogy szarvashibát csináltam, amikor Páromat eltaszítottam; és egyre rágta a lelkemet:- Fiam, fiam. Nem akartam, de már nem állhatom meg szó nélkül. Hogy lehet egy fiatalasszonyt így elengedni, ilyen védtelenül, a vak világba bele...?!- Ne kezdd el, anyám, ne kezdd el megint!- Ne is. Mert felőled mindenki más felakaszthatja magát. Önző vagy, önző disznó. Csak ezt akartam mondani.- Elmondtad, jól van. Hagyd el, végeztünk.- Lehet, hogy te végeztél, de én nem. Mert már az is bűn, ha az ember annak a szegény gyámoltalannak a védelmére kel. Hiszen nem beszéli a nyelvet!- Ne részletezd, hallottam eleget —- De nem elégszer! Az asszonykádat! Elveszíteni könnyű! Hová tetted?! Amilyen lágy természet, arra született, hogy támaszkodjon, odasimuljon, felnézzen rád! Igen-igen: megmondom áperte - Elhagytad már!- De bizony, hogy nem hagyom! Ahelyett hogy egymás mellett, vállvetve, együtt látnálak benneteket az életküzdelemben, mit mondjak az én szegény Halottamnak, aki - (és itt odafordult a gyöngyházberakásos ékszerdobozhoz a kandallópárkányon, amely öreg Párja hamvait rejtette:) - aki azt hiszi, itt éltek szép egyetértésben és itt lesz veletek együtt szép öregségem...!- Az isten szent szerelmére! Anyám!- Hogy az a Szegény élettől-rettegő mit szenved, arra nem gondolsz! Mert hogy te magad is nyomorultul szenvedsz nélküle, azt csak a vak nem látja - Az én dolgom!- Hogy befele emészted magad!- Nem igaz!

Nagy patáliát csaptam. Otthagytam a zokogó öregasszonyt és bementem a rádióba. Ott ődöngtem az épületben, ott háltam az alagsori hálóteremben „feketén” (nem voltam éjszakás) és csak-azért-se mentem haza. De örökké ez sem tarthatott, nem - három napnál tovább. S ekkor, a kantin labirintikus végében, ahol a kutya se találhat rám, végmagányban a kávémat kavargatva

689