Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.
Milyen volt, mint micsoda? Mint jelenség? Mint Jane Mansfield, a „szexbomba”? A jópálfenéje tudja. Sokat mondok, egy órácskát voltak nálunk. Arcvonásai: kellemesen jelentéktelenek, arcocskája? elmosódó Broadway-arc, tucat-arc, akárminek kimaszkírozható. Termetre: meglepő alacsony, holott a filmen, azokban a rászopott ruhákban észbontó-sudár. Hogy kiben mi lakozik, annak megítélője ilyen kevésből nem vagyok; de hogy titokban „kettős életet élt” és a róla írott cikkeken kívül mást is olvasott volna - azt kötve hiszem. Bár a látszat csal, meglehet s ne ítéljünk látatlanban, keményen. Bújjunk bele a bőrükbe, örököljük meg kényszerpályáikat, előtörténetüket s lehet, hogy mi is ilyenek lennénk. Foglyai életszerepüknek.* De Jane Mansfield elviharzott s velük mintha egy fejezet is lezárult volna. A rádió rutinmunkáját félkézzel elláttam és az emigráns sajtó is hamar megkeresett, de különben meghasonlott lélekkel pergettem napjaimat. Akárcsak a színházi plakátok síró-nevető maszkja - kettéhasadva, fél arcom nevetett: lám, itt vagy, nem valami vidéki börtönben, Miskolcon vagy Mária- nosztrán, nyolc-tíz éves ítélettel murokrépa-rabkosztra fogva; örülj a főnyereménynek, ami az öledbe hullott: itt élsz a British Museum toronykupolás könyvtártermének tőszomszédságában, a világ színházi fővárosában, a kultúra kilátó-tetején s ha mégis panasszóra nyílnék, hát üss a szádra!... másik fél arcom rítt s ennek két szeme tollal is átszúrva: jaj nekem! jaj elfuserált életemnek: elkergettem — hová nem kergettem édes Páromat. Bozsgott velem, körülöttem az angol élet, de ha hazamentem, a fal is magyarul hallgatott, szemrehányón; Édesanyám akármit csinált s ha megfeszült vagy kinyúlt volna értem, akkor se. Semmi se tetszett. A szerencsétlen: még mindig „kisfi- amozott” s szemmelláthatólag másként, mint a köténye körül sertepetélve, elképzelni se tudott, negyvenhárom éves fejjel. Konok hallgatásba menekültem. Osszerémültem, hogy mi lesz, ha egyéb se lesz, csak ez a másnapos, ez a bebőrösödött puliszka. Mi lesz, ha ráunok anyámra. Jézus isten. A gondolat elől konok hallgatásba menekültem. Feszült, kibírhatatlan légkör. Magamnak gyártom, saját használatra, másokat érte nem vádolhatok. Mindig akadnak jóakarók, ismerősök, akik beültetik a bogarat a füledbe, itt látták, ott látták. Pletykahordók, akik vagy bődületesen naivak, vagy tudatosan mérgeznek és fenékig kiélvezik, hogy „elejtett” szavaiknak milyen fórgeteges hatása van. Elképzelik, amint utána görcsökben fetrengek. Ilyen a lórúgás, ami az embert epigasztrumán éri. Mekkora gyalázat kell legyen az, aminek hallatára feladom a küzdelmet és lemondok róla...?! Elvágom a szálat, elfelejtem...?! A méreggel telített férfi megzavarodottan kapálódzik, a pletyka diadala, amikor maga is elismétli, továbbadja, kajánul meséli. A mazochista - azzal az ürüggyel, hogy így a legbiztosabb: ezzel „elvágja a szálakat”. Megpróbáltam jó előre elbástyázni magam, védekezni gyöngeségem ellen; mert a gyöngeségből elgyöngülés lesz és az elgyöngülésből gyöngédség. On erőit pardonner, et ce n’est que faiblesse. Valéry Larbaud-t idéztem. Iparkodtam másról írni, másról verselni; de el- szerencsétlenedésem mindenből kibuggyant s felszökött, mint a gejzír; és ha igaz, hogy a líra a legközvetlenebb önéletrajzi vallomás, az akkoriban írottak közül tán meghallgathatnád ezt a keserűt (amelyet mellesleg nekem igen * Jane Mansfield 1967-ben autószerencsétlenség áldozata lett. 686
