Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Határ Győző: Életút 3.

sával, amíg ezeket a lélektelen munkarajzokat/részletrajzokat előállítottam és a világ minden csőszerkezetű fedélszékét a pokol fenekére kívántam. Vedd hozzá, hogy hetibérem sovány volt, annak 3/5-e lakbérre ment, egész nap teremtett lelket nem láttam, nem szólt hozzám senki se angolul, se magyarul: egy félreeső, elhagyatott kubikulumban, amely a vaksötét „világítóudvarra” nézett, csőlámpák alatt rontottam a szemem a hüvelyk törtrészeivel; este pedig, ha hazafóldalattiztam, jó ideig eltartott, amíg este Piroskám a St. Martin’s Akadémiáról hazajött (s közbevetőleg, ugyanebbe a festőiskolába járt akkoriban Sárközi Mátyás is, a költő fia, Molnár Ferenc unokája).

KL Vagyis: odajutottál, ahol a Tragédia falanszter-jelenetében Michelangelo, aki széklábat faragott Rosszabb: mint Michelangelo, ha megadatott formába ostoba plasztik-széklábat kell öntenie és tilos bármi másból bármit faragnia. A csőszerkezetű műhelycsarnok-fedélszék átigazítása adott fesztávra, megadott minták szerint: ez volt a gályarabság. A pokol. A megrekedés, a zsákutca, ahonnan a legapróbb kísérlet, hogy továbbmozduljak, anyagi bukással fenyegetett. Ebbe csak beledögölni lehet, beleszürkülni. Az írásról? Mondjak le. Nem fogok tudni, mindent elfelejtek, teljesen elhülyülök. Ne olvasd a fejemre, kérlek, hogy mások ezt a kulimunkát a pokoltárnák fenekén évekig csinálták - mint Bakucz Jóska is, a jeles költő, aki e kulimunka mellett még egyetemre is járt, hogy a diploma megszerzésével kimászhasson a slamasztikából - engem hitványabb fából faragtak, meglehet. Az a néhány hónap, amíg ez eltartott, megérlelte bennem a szándékot - az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Hiteles őrült mondta nekem, Z. M.-től tanultam: csak a fogamzás előtt és a halál után van élet; ami közben van, az nem élet. Ezt ismételgettem görcsösen, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtottam; s beláttam, ezen a „cserén” csak nyerhetek.

És amikor azt hittem, aláfele nincs tovább - még mélyebbre zuhantam; nem élek morális fenntartásokkal s nem krisztuskodom: felőlem - az első-és utolsó felemelt kővel az kövezzen halálra, aki nálam jobb lett volna - abban a bajban, amelyben én voltam. S ezt a tapasztalatot hagyom rátok (hadd mondjam el magam s nem valamelyik Prokopioszunk, aki elrontaná); R. L. Stevenson - szelíden - még így fogalmaz: „a házasság? Egyetlen hosszúra nyúló beszélgetés, civakodásokkal tarkítva”. Az én tapasztalatom keményebb, vigasztalanabb. Soha-de-soha ne számíts rá, hogy a holnapi nap is nyugtá- val-dicsérhető nap lesz; mert még a mai napot sem veheted biztosra. A lelki nyomorúság felfokozza a kilátástalanság érzését s ha a szegénység nyomortanyán veszekszik, hát a parázs veszekedésből kicsiholódhat az a szikra, amely felrobbanással fenyegeti az együttélést. Egyetlen szerencsétlen szó elegendő, hogy halálos sebet üssön, a második ütés már megbocsáthatatlan; a sebek összeterjednek egyetlen tályoggá és ez az álmatlan éjszaka sötétjén elüszkösödik. Ami reggel még a szerelem tava volt, telve az élet vizével - az reggelre kiszárad. Körömmeresztve kelünk s azonnal vívóállásba vágjuk magunkat. Ne vegyétek biztosra, hogy hő szerelemben megölelkezve maradtok, amíg belőletek a lélek párája el nem szállott; mert egyetlen rosszkor, rosszul mondott rossz szó elegendő, hogy a jóvátehetetlen boldogtalanság rondabugyrába zuhanjatok.

KL Ez történt veletek?

678