Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Gróh Gáspár: Filep Tamás Gusztáv: Az ellenállás vize
GRÓH GÁSPÁR Filep Tamás Gusztáv: Az ellenállás vize Az ellenállás vize (aqua contradictionis) a Duna. IV. Béla nevezte így IV. Innocent pápához intézett levelében, 1253-ban — utalva arra, hogy idáig jutottak el a tatárok, s hogy itt húzódik Kelet és Nyugat határa. Ez a címadás jelöli ki Filep Tamás Gusztáv könyvének témáját, világát is: ahol élünk, valamilyen módon határterület, hol találkozási, hol ütközési pont. írásai ennek a régiónak a gondjairól szólnak, s ahogyan a helyinek tűnő kérdések a térség sorsáról árulkodnak, úgy maga a Duna-táj is tágabb összefüggések megjelenítője. A kötet a szerző első könyve, s egyúttal nyitánya egy sorozatnak, ami a kiadó reményei és tervei szerint pályakezdő irodalmárok bemutatkozását teszi lehetővé. Bemutatkozás ez, s nem pusztán arra érdemes figyelnünk, amit az írások mondanak, hanem a jelentkezésben rejlő lehetőségekre is. Filep Tamás Gusztáv határozott és rokonszenvesen nyitott szemléleti módja egyfelől egy nemzedéket is jellemez, másfelől irányaival, igénybejelentésével határozottan egyéni is. A kötet tanulmányaiban megjelenő célkitűzéshez közelítés kétségkívül változó: de ott is figyelemre méltó, ahol a szöveg margójára több kérdőjel kívánkozik, mint ahány aláhúznivaló mondatra bukkanunk. A legsikeresebbnek azok az írásai tűnnek, amelyekben jól körülhatárolható s időben távolabbeső anyaggal dolgozik — s ahol napi politikai szempontok nem befolyásolják. Ezek világos szerkezetükkel, a vizsgált kérdéskör meggyőző mélységű földolgozásával valóban figyelemreméltóak, invenciózusak. Mindenekelőtt A kegyelem útjai esszéfüzérében, ahol a polgári és a nemzeti éthosz egymásratalálásának pillanatait mutatja föl - minden didaxistól mentesen! - követendő példaként: Bölöni Farkas Sándor, Lovassy László, Oz Pál, Bethlen Miklós portréjában. De ide sorolható a mértéktartóan polemikus írás Für Lajos könyvéről vagy a Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467-1706 című gyűjtemény ismertetése is. Bizonytalanabb viszont a feldolgozott anyaghoz képest túlságosan is súlyos történetfilozófiai vagy politológiai következtetésekre, elemzésekre vállalkozó írások értéke. Ezek zöme első közlés, s igencsak frissen született. Közreadásuk jelen formája túlságosan reprezentatív ahhoz, hogy némely tételük alkalmi volta ne legyen zavarba ejtő. Ebben a sorban az elnagyolt és elterjedt előítéleteket ismétlő képlethez újat nem adó, a szöveg problematikájának mély és összetett voltát nem érzékelő elemzéseivel A hígmagyar csapda címet viselő Németh László-tanulmány áll az első helyen (benne ilyen nyegleséggel: „ha nem sajnálná az időt [ti. Németh László], megtudhatná például Joó Tibor könyvéből...”), de a Csécsy Imre-portré némely passzusa is ide sorolható, s hasonló példákra bőven akadhatunk. Szorosan összefügg ez azzal a gondolkodásmóddal, ami már a fülszövegből (a Bölöni Farkas Sándorról szóló írás bevezető soraiból) kitűnik: „A kérdésre, hogy kell-e nekünk hagyomány, háromféle választípus képzelhető el: igen; nem; igen is, meg nem is. Az első két álláspont egyértelmű: ott nincs miért elidőznünk. Izgalmasnak a harmadik típus mutatkozik”. 671
