Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Monostori Imre: Gondolatok Ágh István "Rókacsárdá"-jának olvasása közben
klasszikus nevezetes megállapításához, amely szerint az emberiség kacagva (derűsen? nevetve? vidáman?) válik meg múljától (előző történelmétől)? Ne higgyük, hogy egy cseppet is jókedvű ez a történelmi-karneváli vonulást reveláló írói magára találás. Éppen ellenkezőleg. Fájdalmas, szolidáris a szenvedőkkel, a hatalmi önkényt megvető, az elesetteket, megnyomorítottakat lélekben fölkaroló. Az a különös egyébként, hogy a Rókacsárda nem tár fel, nem mutat be semmiféle különleges, kevésbé ismert vagy éppen eleddig nem ismert vonatkozást sem a Rákosi-, sem a kora kádári korszakkal kapcsolatban. Sőt, mondhatni azt is, hogy a bemutatott helyzetek, kapcsolatok történések és történetek nagyon is tipikusak, hogy ne mondjuk, sablonosak. Csakhogy Ágh István igen jó író, és a Rókacsárda igen jól van megírva. Egy írónak nem is lehet más feladata, mint hogy Jót s jól” -, mint tudjuk. Ebből következően a szociografikus és a történeti fogantatás után az esztétikai megítélés szerint is hitelessé válik a mű, azaz a Rókacsárda című Ágh István-regény. Visszakanyarodva még egyszer a borítón olvasható írói vallomáshoz, éppen a regény szociografikus hitelessége jelent némi ellentmondást azzal a kitétellel szemben, hogy a „történet” függetlenítette magát az író tapasztalataitól, a helytől, a konkrét esetektől - gondolhatólag személyes élményeitől. Hiszen a helyszín egy közép-dunántúli falu, a falun kívüli mozgások, az útvonalak irányai, szinte azonosíthatóak a térképen látható földrajzi tájakkal, hegy- és vízrajzzal, konkrét településnevekkel. S éppen a mélyen átélt emlékeknek az írói felidézése az egyik oka annak a meghatározó hitelességnek, amely végig szinte megtapad az olvasó tudatában - különösen, ha ő maga sem töltötte térben távol a gyerekkorát az Ágh Istvánék falujától (=Közép-Dunántúl- jától) -, megteremtve ezzel az olvasói azonosulás lehetőségét, sőt talán: tudattalanul is a kényszerét. Ágh István „történetiről szól a borító szövegében, pontosabb azonban, ha történetekről, sőt történetek halmazáról beszélünk, hiszen a Rókacsárda maga az író számozta meg őket) három tételben, 72 villanást idéz föl a már körvonalazni próbált magyar félmúlt megtörténhetett eseményei közül. A szereplők többé-kevésbé ismerősek, többé-kevésbé tipikus figurák, annak ellenére, hogy mindahányan nagyon is sajátos, nagyon is egyénire színezett módon „szerepelnek”, viselkednek a szintén ismerősnek tűnő falusi közegükben, emberi kapcsolataikban. Alighanem éppen ez a fö erőssége ennek a regénynek: az írni tudás erőssége. Sokféle nyelvezet, erős és vonzó képszerűség, hatásos, de a lényegből fakadó megjelenítő erő: a költő Ágh István prózája ez - vitathatatlanul. Úgyszintén lendületet-fordulatot hoz jelenetről jelenetre a sok „snitt”, a helyszínek és a szereplők gyakori váltakozása, a változatos kompozíciós meggondolások: eleven, sodró lendületű marad ez a kavalkád a regény elejétől a végéig. Remek stílusparódiákkal (pl. sánta Pali monológjai), fonetikai aprómunkák sokaságával (Kityöri Ferkó megjegyzései); és Savanyú Jóska vadregényes-szép szerelmi történetétől a mindent túlélő rendörőrmester karrierjéig számtalan érdekes történet és arc villan fel, s vonul át a Rókacsárda lapjain, mindvégig erőteljes érzelmi színezéssel, költői erővel. A messze ívelő-íveltethető (magasabb röptű) tanulság vagy példázat talán csak annyi, hogy újra az eszünkbe véshetjük: az egyéni tragédiák sokasága - bármennyire is fájdalmas - múlandó; ám a fölöttünk működő, az embert uraló hatalom - ha változik is - örök. Akárcsak a változó küllemű és hangulatú, de funkciójukban nem változó csárdák világa. S hogy nem vérszegény-e kissé az ekképpen összegezhető mögöttes sugallat? Nehéz megmondani. Különösen akkor, ha az olvasó igazából nem a „mondanivalódra figyelt olvasás közben. (Magvető, 1993) 670
