Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Monostori Imre: Gondolatok Ágh István "Rókacsárdá"-jának olvasása közben
MONOSTORI IMRE Gondolatok A Ágh István „Rókacsárdá”-jának olvasása közben „Egyszer csak elkezdődött bennem ez a történet, válaszul valami eddig ismeretlen hívásra. Függetlenítette magát tapasztalataimtól, helytől, esettől, személytől, megéledt, formálódott, papírra vágyott, kisajátított kizárólagosan. Éreztette, eljött az idő, szabad lehetek. Az is voltam, együtt az országos megkönnyebbüléssel; boldog, pedig olyan korszakról írtam regényt, meg kellett kérdeznem a végén, hogyan bírtam ki azt, ami volt?” Ágh István vallomásának egy részét idéztük fentebb, hogy érzékeltessük (sőt, hogy summázhassuk is); mi is e legújabb prózai munkájának a veleje. Mindazonáltal érdemes egy picit elidőzni az általa megpendített motívumoknál, illetőleg e vallomás egyes részleteit magával a művel szembesíteni. Annyi bizonyos, hogy a Rókacsárda az egyik legelső szépirodalmi — közelebbről: szépprózai — reagálás a 80-as évek végén, s a 90-es évek elején bekövetkezett, ma már jól látható: történelmi jelentőségű változásokra. Közülük is talán a legfontosabbra: a szovjet csapatok kivonulásával megszűnt több mint negyvenéves megszállás tányéré. »Eljött az idő” - mondja Ágh István, eljött a szabadság ideje, ámde - erről viszont a regény hangulata győz meg - egyelőre nem futotta másra, mint egy hosszan tartó torz kacagásra. Nem azt állítjuk tehát, hogy nem futotta többre, hanem azt, hogy másra. Hiszen túlságosan közeli és túlságosan fájdalmas még mindaz, ami a regény idejét — a 40-es évek végétől, a 60-as évekig - a valóságban kitöltötte, másfelől korántsem hisszük, azt, hogy egyik műfaj - önmagában, mint lehetőség - különb lenne a másiknál, tehát minőségileg, az értékek tekintetében különbözne a másiktól. A következő megjegyzésünk a szerző ama kérdésére vonatkozik, hogyan is bírta ki az elnyomás, elnyomatás különböző megnyilvánulásait. A válaszhoz alighanem elegendőek a művek is. Az akkoriak és persze a mostani. Ágh István költői pályája az 50-es évek végén bontakozott ki, s e pályaív elején éppenséggel ez idill volt ennek a költészetnek az egyik fő értéke-, Ágh István igen szép verseket tudott írni - és írt is. Bizonnyal ez volt a túlélés, a „kibírás” egyik eszköze, de egyébként is: korántsem biztos, hogy a kora kádári évek tényleges tartalmát a mostani, visszavetített ítéleteink szerint élte meg, éltük meg (akik megéltük). S egyáltalán nem kell szégyenkeznünk „idill”-je- ink miatt. Másfelől — s ez a Rókacsárda reflexe is — a kinevetés fegyverét használta- használhatta Ágh István is, így bírta ki, mint oly sokan mások ebben az országban - egy ideig. Egy ideig, amíg a nagy változás be nem következett a 80-as és a 90-es évek fordulóján. Mert innen kezdve a legádázabb hatalmi harc borított el mindent és szinte mindenkit; s mind a mai napig nem értünk rá átgondolni, mi is történt ebben a fordulatban, s mit is nyertünk ebben a fordulatban. Jó, hogy Ágh István megírta ezt a keserűen mulatságos (vagy talán mulatságosan keserű?) regényt. Újabb adalékot szolgáltatott volna az immár ledöntött bálvány669
