Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: A "határológia" elméleti megalapozása - Határ Győző: Özön közöny

menekültek a „hit” biztonságos fedezékébe. Az évszázadok során azonban a tiszta ráció mégiscsak áttörte a dogmák börtönrácsát, s a Felvilágosodás trónra emelte a kételyt. A szkepszis azért több a hitnél — véli az író —, mert óvatosságra és alázatra int: a Mysterium Magnum mibenlétéről csak sejtéseink lehetnek, tudásunk soha!

Az újkori filozófia legnagyobb tettének tartja a szerző, hogy a racionalizmusnak sikerült önmagát a vallás gyámsága alól felszabadítania. A közel-keleti vallástriász (judaizmus, judeo-kereszténység, judeo-mohamedanizmus) hitbéli erőszakosságát („té- rítöparancs”) „világi asszisztenciával létrehozott szellemi autodafénak” tekinti. „Magnum Labyrinthusz”, az emberi szellem bámulatos ikonosztázával felépített katedrális, amelyet a hitbeli közmegegyezés (Consensus Gentium) tart fenn. „Üdvözüléstana” pedig nem egyéb olcsó prakticizmusnál. Akkor már inkább az ázsiai vallásbölcselettel (dzsainizmus-brahmizmus-buddhizmus) rokonszenvez: itt nem juthat egyszerű „megtérés” által az „üdvözüléshez” senki, hanem ki kell érdemelnie a „megvilágosodást” — „ki-ki ájtatosan küzdje ki a maga megváltását”! Buddha, az emberiség nagy Tanítója (nem pedig „Istene”!) „az arra érdemes kevesekkel” megosztja a Magasztos Lét titkait. De nekik maguknak kell elvergődniök a Tan megértéséig akadályokon, próbatételeken át!

A világot eluraló Gonosszal szemben az ember tehetetlen, védtelen; az elsátánia- sult viszonyok, az özön szenvedés kizárja a „Jóságos Teremtő” fogalmát. Ezért tartja az író naivitásnak a „pálvallás” megváltás-tanát, a teremtéssel és az üdvtörténettel kapcsolatos dogmáit. Magát Jézust, Jehósuaht is naív álmodozónak tekinti. Az emberiség mindig is álmodott, álmaiban élt (v. ö.: a madáchi világtörténelem!). Szeretünk szellemünk, vágyaink elringató biztonságérzetében megkapaszkodni, vereségeinket győzelemnek látni; hinni abban, hogy létezett valaki közöttünk, „aki diadalmat vett a halálon”. Ön vigasztalásul, bátorításul tehát álmodunk magunknak transzcendentáliát, gondviselést, üdvtörténetet.

Az író felfogása szerint a „pálvallás”: zsákutca. De nem kevésbé tartja zsákutcának a pragmatizmust és a vitaiizmus több ezer éves iskoláját sem! A vallás a túlvilági, emezek az evilági „hasznosságelvet”helyezik előtérbe, s gazdasági racionálékkal, avagy „a szent termékenységgel” óhajtják szabályozni a valóságot. Határ Győző osztja Ber- gyajev véleményét: „Az igazság nem valami hasznos vagy célirányos dolog e földön; nem tesz szolgálatot senkinek, sőt, esetleg ártalmas és romboló a világ rendjére; áldozatot követel és megvannak a maga mártírjai”. Mégis, a racionalista gondolkodónak következetesen az Igazság útján kell járnia - önál tatások nélkül.

Ha a közel-keleti vallástriász hagyományos, euklideszi, egylépcsős transzcendenciáját félresöpörjük - vélekedik az író -, akkor kiderül: a jelenségek mögötti lét maga is csak látszat, s ha azon túl hatolunk, újabb látszatokkal találkozunk, egészen a végtelenségig. Tehát az ontológia végproblémája mindig kisiklik a kezünkből: „eddig és ne tovább!” (ez Cusanus Fala). Nagarnudzsunát, a szkepticizmus fejedelmét (II. század) idézi: „A gondolatok hombárja oly temérdek, hogy ami bennünk fel verődik és képzeteinket kivetítve teremtő erejével jelenségvilággá összeáll, hullámverése csupán annak, aminek óceáni mélysége meg se mozdul”.

Ez az „óceáni mélység” valójában az „özön közöny” közege. Ennek mibenlétét, a létezés természetét próbálja körvonalazni az író az utolsó két fejezetben, anélkül, hogy meghatározásait „véglegesnek”, netán „egyedül igaznak” tekintené. Úgy gondolja: a filozófiából mindenképpen ki kell iktatni a hit, a vallás elemeit, elismervén, hogy a vallás lényeges — és lényegi! — emberi szükségleteket elégít ki, de nem bölcseleti kategória! A gnosztikusok, misztikusok kései utódai: a százszámra burjánzó szekták jelenkori szellemi bóvli-áruja álbölcseletével csak megzavarja az embereket. Nem kell mindenáron a transzcendenciában keresnünk a „vigaszt”, a megnyugtató választ életünk „értelmére”. A „halálközeli lét” állapotában, amikor lassan elfogy körülünk „a szellemközösség istállómelege”, az író arra int: ezen a ponton mindenki magára marad életével, emlékeivel, élete értelmével. A középkori „haláltánc” valójában az ifjaknak szólt figyel663