Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: A "határológia" elméleti megalapozása - Határ Győző: Özön közöny

meztetésül („momento móri!” - tudd, hogy életed véges, ne kótyavetyéld el hiábavalóságokra!). Az öregek már más dimenzióban élnek: számot vetnek önmagukkal, s lélekben felkészülnek az előttük álló utolsó nagy feladatra, amelynek megoldásában senki nem segíthet. „A végmagányban a feladatnak nekigyürkőzve, úgy érhetjük el a végel- nyugvást csupán, ahogy a világosba-ugrásnak nekigyürkőztünk: anyaszült-egyedül”. A távozás képjele: a csonkig égett, hamvadó gyertya kilobbanása. Halottaink „bennünk élnek, ha élnek, valamíg élnek”, ha mi nem éltetjük őket, „az özön közöny űrhidegében hullton-halatkoznak”. Ha gyertyát gyújtunk értük: „szeretetünk felidéző erejét” árasztjuk rájuk, s ők hálásak ezért: „íme élek teáltalad, megélek tebenned és megismétlem halálomat, mikor a te-gyújtotta lángban ellobbanok megint”. A kegyeletre tehát szükség van, akkor is, ha nem hiszünk a „halál legyőzésében”, a síron túli létben: önmagunkért, szeretteinkért. A lét irdatlan közönyét velünk, emberekkel szemben csak így ellensúlyozhatjuk magunkban.

Az emberiség felnőttkora ott kezdődik - hangsúlyozza Határ Győző —, ha tudomásul veszi: a lét-paradoxonok megoldhatatlanok. A jelenségvilág valójában nem is igényli e paradoxonok feloldását: „vidáman pereg-forgadoz” a maga ellentmondásosságában. A hurok bármely pontján elhelyezkedhetünk véleményünk, ösztöneink, hajlamaink, alkati beállítódásunk, neveltetésünk szerint, de elismerve és fenntartva a többi pont- velünk egyenrangú! - létjogosultságát. S tudomásul véve azt, hogy a Lét fütyül a mi emberi aggyal felállított paradoxonainkra: özön egykedvűséggel nem foglal állást vitáinkban. Eredendően „ártatlan”, ártatlanul közönyös, nem ismeri a bűnt és az erényt. A jó”-„rossz” fogalompárt csak mi, emberek vezetjük be a létbe, a morális kategóriák mind az emberi tudatból származnak! Mi vetítjük ki a valóságra a vágyálmot: milyen „legyen”, milyennek „kéne lennie”, de a valóság nem olyan, mint amilyennek szeretnénk látni - tehát a mi értelmezésünkben: „rossz”. Ősparadoxonaink újra és újra felélednek- természetes állapotuk a patthelyzet. Ezért csücsülünk még mindig Cusanus Falánál- ennél tovább nem is juthatunk.

Határ Győző felfogásában nem az a filozófia alapkérdése, hogy „kik” és „milyenek” vagyunk, hanem az, hogy „mi a szerepünk a megismerés ősingerében”, s hogy a lét episztemikus ősáramában hol és merre helyezkedünk el. A világtünemény mibenlétén csupán szemlélődhetünk, töprenghetünk. A fogalmi rendszerépítés hívságos dolog: nincs, nem lehet tökéletes, kompakt rendszer, hiszen az emberi világban éppúgy, mint az univerzumban, minden változó, s minden kisiklik a kategorizálás alól. Leibniz megalkotta a „tökéletes világegyetem” képét, Marx a „tökéletes társadalomét” - mindkettő ábránd csupán. Eddigi fogalmainkkal nem közelíthetjük meg a multiverzum titkait. A 3. évezred küszöbén, a poszt-keresztény korszakban, hozzáedződvén a világban-va- ló-árvaságunkhoz, rá kellett ébrednünk: a protagoreus látásmód érzelmi mozzanatainak a kozmikus közönyben nincs keresnivalója. Sem Empedoklész ,gyűlölet”-eIve, sem a zsi dókeresztény ség „.szereted’’-parancsa, sem a judeo-iszlám „köny őrülete”, sem a buddhizmus „részvét”-felfogása nem fedezhető fel a Kozmoszban. Az ugyanis „nem emberi közönnyel fordul el tőlünk, hanem azzal, amelyről az érzósek/moráliák biomorf börtönében elméjével foglyul ejtett ember szeretetéhsége, lázadozása mindenestől lepattan”. A létözön kozmikus közönye „összezárt, roppant háttérfüggöny módjára, sötét redőzet- ütegeivel bekerítő Caveatként zárkózik körénk”. „A közöny bennünk is jelentkezik” - hangsúlyozza az író. Belénk hatol, a bennünk fokozatosan lerakódó holt anyagban elküldi előhírnökeit - lassan-lassan átpártolunk hozzá, míg végül a közöny visszaölel magába, s mi magunk is részesei és hordozói leszünk: fegyverhordozói. Az elme kihull a nyelvből, az én-szindróma utolsó szikrája is ellobban, szertehull az érzetek nyalábja, és már nincs személyiség, amely megszenvedje a lét elvesztésének fájdalmát, elárul- tatását a porhüvelyben. Természetesen még ez a közöny is emberi diszpozíció, afféle „boci-illatú, melegtej-szagú lelkiállapot”, szemben a kozmikus közönnyel, amelynek felőlünk éppoly kevéssé van ismerete, mint önmaga felől. Vakon gázol és pusztít, hisz nincs érdekelve a mi létünkben!

664