Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Kovács L. István: Sebeők János
ból. Hálás vagyok egyébként Orbán Viktornak, amiért mostanra, hogy betöltöttem a 35. életévemet, eltörölte az ominózus korhatárt. De visszatérve a keresztúthoz: most vált végérvényesen lehetetlenné számomra a korai halál. Ebben az értelemben már nem léphetnék Petőfi, Rimbaud, Mozart vagy Schubert nyomdokaiba. A drámaian és vérrel megélt nagylétnek - s ehelyütt a nemzeti nagylétre célozva ugyan, de a szellemi nagylétre gondolok, ami korántsem azonos a nagy zással, s még kevésbé a nagyzási hóborttal - úgy vélem, háromféle forgatókönyve létezik. Az egyik a korai halál. Kevesek oly szerencsések, hogy gyertya módjára elégjenek, hogy üstökösként száguldjanak végig a történelem vagy a művészettörténet egén, s aztán kínok közt kihunyjanak. Kevés alkotó embernek jut osztályrészéül, hogy élete egyfelől befejezetlen, másfelől mégis teljes legyen. Korán meghalnom tehát „rossz beruházás” volna. Marad még egy út: az öngyilkosság. A negyvenedik életév kiváló időpont a halál eme fajtájára. Dómján Edit például ezt az utat választotta és Belohovszky Pál esztéta barátom is így döntött. Úgy gondolta, hogy a benne tomboló nagyiét eredendő tragédiája csak az öngyilkosság árán osztható meg a világgal. — Számomra ez sem járható út, hisz a demonstratív jellegű öngyilkosság gondolatát az Amazóniáért tizennégy éves koromban történt önfelajánlkozás elvetésével együtt egyszer s mindenkorra visszautasítottam. Nem marad tehát más hátra, mint „nagy öreg”-gé válni. Megfogni Verdi kezét és azt mondani neki: vezess az arterioschlerosis nélküli élet felé! NAGYRA HÍVA TO TTSÁG-Már jó ideje nagy gondolkodókról beszélgetünk. S az elhangzottak alapján meglehetősen kézzelfogható elképzelései vannak az igazi nagyság mibenlétéről. Mennyire tartja magát az imént felsorolt géniuszokhoz hasonlíthatónak?- Az elmondottakból következtetni lehet a válaszra. Rimbaudhoz vagy Schuberthez képest álszerénység nélkül állíthatom, még vajmi keveset értem el. Amit eddig arra a bizonyos „szellemi svédasztalra” letettem, az a nullánál kétségkívül sokkal több, ahhoz képest azonban, amire úgy érzem, hivatva vagyok, félelmetesen kevés. Ilyen szempontból tehát még nem tudok válaszolni a kérdésre, hisz életem egyelőre töredékes. S ahogy azoknak a kocsmai Münshhauseneknek sincs hitelük, akik azon siránkoznak, hogy mekkora bokszoló lehetett volna belőlük, ugyanúgy annak sincsen létalapja, hogy azt mondjam, mekkora filozófus, enciklopédista, bölcselő vagy író lesz belőlem. Ahhoz, hogy erre választ adhassak, 35 óv múlva kellene egy újabb interjút készítenünk. — Maradjunk abban, hogy akkor - ha addig semmilyen akadályozó tényező nem lép fel — újra leülünk beszélgetni. De mégis, hogy érzi: mi az, amire hivatva van, s vajon mit mondhat majd el több mint három évtized távolából? — Amire hivatva vagyok, az emberi szóval kifejezhetetlenül sok. Nehéz a helyzetem, mert vagy hitelesnek tűnök és valójában hazudnom kell, vagy kimondom az igazságot, de azzal eljátszom a hitelemet. A közmondás úgy tartja, hogy „aki sokat markol, az keveset fog”. Ez magasabb szinten is igaz. Lényeges dolgokról - többek között elhivatottságról, s még inkább nagyra hivatottságról — rendkívül nehéz egyes szám első személyben szólni. Nincs visszataszítóbb — főként ma, az eszmei vákuum és az eszmeallergia idején -, mint egy küldetéstudattal megvert ember vagy egy olyan személyiség, aki - ha nem is biztos önmagában -, mindenesetre határozott életúttal rendelkezik. S ahogy saját hajánál fogva senki sem képes kihúzni önmagát a mocsárból, ugyanúgy az esetek többségénél az embernek önmagáról alkotott képe is rendkívül elfogult. Szinte lehetetlen tehát a saját szerepemről egyes szám első személyben beszélni úgy, hogy az ne tűnjék önhittségnek, önbálványozásnak avagy egy messianisztikus elme kicsapongásának. Nem véletlen, hogy a római katolikus egyház feje is pápai többesben 641
