Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Kovács L. István: Sebeők János

A KEGYELET ARCHIMÉDESZI TÖRVÉNYE-És a harmadik?- A harmadik előzmény mintegy huszonöt évre nyúlik vissza. Akkortájt váltak játékmackóim és babáim államalkotóvá. Az általuk alkotott világ végigkísérte életemet, és sok tanulsággal szolgált. Egy öntörvényű világról van szó, mely se nem tükre, se nem alternatívája a valódinak. Ez az álkulcsregényszerű, se nem tükörkép, se nem alternatívajelleg itt alakult ki először. A fantáziavilágokba legtöbbször vagy menekülünk a valódiból, vagy pedig eszközként használjuk a sajátunk megértésére. Rendkívül nehéz olyan fantáziavilágot alkotni, mely nem utópisztikus, és elkerüli a valóságra való didaktikus vonatkozást, ám annyira mégsem elvont, hogy a világon, mármint a fantáziavilágon kívüli befogadó számára ne legyen felfogható. Az általam huszonöt éve játszott különbejáratú „phantasy” ilyesféle, azzal a különbséggel, hogy a mackókat és babákat személyesen csak én ismerem, így a külső szemlélő számára nem kellőképp érthető. Ezért tekintem magánügynek, avagy belügynek. Tandori megkísérelte átadhatóvá tenni Szpéró tragédiáját, vagy épp a nagy gombfocimeccsek eredményeit a külső szemlélőnek, s tisztelem heroikus kísérletéért, mindazonáltal úgy vélem, hogy az ilyen belső univerzumok éppúgy megoszthatatlanok, mint a szerelmi nyelv, a beceszavak csöngése.-Mégis, milyen ez a világ? Mondjon legalább néhány ottani szót, vagy eseményt.- Ott is megjelennek lapok, működnek erők, s persze tombol a jellemtelenség és az embertelenség.

— Tandoritól eltérően nem is szándékozza publikálni e hisztérikus előjáték dokumentumain- Mint mondtam, ezt a fantáziavilágot nem tekintem irodalmi műnek, s nem szeretem, ha beavatkoznak a belügyeibe, s a belügyeimbe. Életrajzi vonatkozású levelezés helyett azonban inkább ezt hozzák majd nyilvánosságra, ha eljön valaha az az idő, amikor nem csak az irodalmi érték, hanem az életrajzi „csemegék” is számítanak.-A közelmúltban töltötte be 35. életévét. Mit gondol, hányán mennének el a temetésére, ha most tragikus hirtelenséggel meghalna, azaz milyen hatást ért el eddigi tevékenységével?-Azt válaszolhatnám, hogy „mindenhírbe mártott test a súlyához annyit tesz, amennyi az általa kiszorított gyász súlya”. íme a „kegyelet archimédeszi törvénye”. A vízre vonatkoztatva az archimédeszi törvény mindig igaz, a kegyelet esetében viszont nem. Kevés embertelenebb és lesújtóbb temetést ismer az emberiség története, mint Mozartét. Adódhatnak persze olyan életutak, amelyek jobban megfelelnek a kegyelet archi- médészi törvényének. Amekkora hiányt képes valaki kelteni a társadalomban, akkora nyomot hagyott maga után. A jelenkorhoz való viszonyom egyidejűleg szenvedélyes és szkeptikus. Elborzaszt az Erdélyben porosodó Bolyai-hagyaték sorsa, félelemmel tölt el az, hogy akit nem ért meg a saját kora, azt a „Doktor Bubó-i” utókor sem szükségképpen honorálja. A pozitív ellenpéldák mégis arra sarkallnak, hogy merjek építeni, s ne csak a jelenkorra, hanem az utókorra is. Ma már minden bizonnyal hírértékkel bírna a halálom, de a gyász hamar lecsöngene. Még nem vagyok halhatatlan. Ebben a mérhetetlenül profán és álszerény korban egyébként — ha már itt tartunk - érdemes elgondolkodni a halhatatlanság fogalmáról, mert a legtöbben irtóznak a gondolatától, de akárcsak a vélelmezésétől is. Attól pedig végképp, hogy az illető személy szerint

639