Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Hatás Győző: Életút 3.
Londonban ismertem meg; bár azért nem kellett bemutatni, tudtam, ki a TARDI HELYZET, a SZERELMES FÖLDRAJZ és más illusztris művek szerzője. Nem voltam elfogult se javára, se kárára; hacsak nem rovod fel bűnömül, hogy különbséget teszek jó irodalom és nagy irodalom, publicisztika és alkotás között. KL Vigyázz, az életeddel játszol! Már megint berontanál irodalmi panteonunkba, ahol fülkéikben, tógás nagyjaink sorában ő is ott áll, kultikus figura, az újonnan felavatottak között s most meg belemarnál? Hadd szögezzek le három dolgot, Lorcsikám. (1) Az én életemmel játszom és nem a tiéddel. (2) Jogot formálok arra, hogy a Rákosi-és a Kádár-korszak nagyjait úgy vegyem szemügyre, ahogy a közalattvaló tetű-parány alulról látta; a fóldönjáró emberállományból minden tetű, aki nem tesz különbséget azok között, akik a néptulajdonosokkal együtt, egy-gondolában ülnek a felhők magasán - tehát nem tekinti enyhítő körülménynek, hogy „B. L., az alezredesi uniformisban feszítő marxista pártköltő máskülönben bájos ember volt” és nem kér felmentést „R. L. marxista pártfilozófusnak csupán azért, mert egyszer borsot tört Lukács György vagy Rákosi Mátyás orra alá”. Ezeket (hogy beleverjem a kobakodva, immár ezredszer:) a közállampolgár egybelátja és egy-szín-alatt marasztalja el. És végül (3) Az irodalmi panteonba a beléptidíjat nem én szabom meg, a belépőjegyet nem én szedem. Engedtessék meg nekem, hogy rhadamantiszi kérlelhetetlenséggel tegyem mérlegre, aki serpenyőmbe belepottyan, s ne totemállat-voltát figyeljem, hanem a másik serpenyőben a tollút - hogy annak pihéje nem húzza-e le. Mű és magatartás: ez a mérték s nekem a rá meghirdetett országos közkímélet ezeken az oldalakon érvényét veszti. KL Rendben van. Halljuk hát verdiktedet nagyjainkról, sorra-rendre; mindenekelőtt Szabó Zoltánról Mitől az orrod fokhagymás. Mindent a maga idejében. Elégedj meg annyival, hogy a Tábori Pál/Mikes György indította Magyar Szót Szabó Zoltán nem „szerkesztette” (lexikonod rosszul tudja), hanem „szanálta”; a lap hat hét alatt beadta a kulcsot és nekem nem volt hova cikkeznem - már Piroskám keresetéből éltünk, aki esténként Gazdagéknál vacsorákat főzött: abból került a szeletelt kenyér, a vaj, a sajt. Annál felemelőbb volt jóltevőnk, Lord Furness második látogatása, palotánkban. Ez sokkal ünnepélyesebb volt, mint az első, amikor csak úgy „bevetődött”. Minden megpucováltunk-kiglancoltunk, malomkeréknyi virágcsokor terült szét az asztalon, amely mellett beszédét lett volna elmondandó s most nem panyókára vetett, kinyúlt kardigánban állított be, hanem hozzáöltözött az ünnepélyes alkalomhoz. Igaz, csak elismételte, amit már úgyis tudtunk, de most talpig feketében feszített (ahogy tán épp a Lordok Házába indult) és mondandóit is szónoklat-formán fényezte-göm- bölygette... Ülhetünk nyugodtan a fenekünkön s csak dolgozzunk szorgalmasan, két-három év múlva, ha jelzáloghiteire megvesszük, már le tudjuk tenni a foglalót s egyenesen a Véglegesbe költözünk, a Mindenki-Almába, amelynek van kertje is, kocsibehajtója is: családi házba. A magunk-fedele alatt hálunk, a magunk-kocsiját vezetgetjük s tudni fogjuk, miért dolgozunk. A máltai könyörhajlékban megleltük azt a biztos révet, ahol életünk sajkáját lehorgonyozhatjuk arra a két-három évre, amíg megvetjük jövendő jólétünk alapját. Lorcsikám! Szem nem maradt szárazon; párás pillantások követték, amerre eltűnt a kanyarban és aranyba foglaltuk limuzinját... 589
