Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Hatás Győző: Életút 3.

tünk a hosszú asztal mögött a pódiumon, jómagam a középen s csak azt nem értettem, miért kerül mellém organtüll ruhakölteményben egy pöttömnyi csúnyácska hölgy és hogy ki ő. Előadás után 50 személyes vacsora a Caxton Hall emeleti dísztermében, én újfent a középen s a susinka teremtés megint mellettem (amilyen kicsinyke volt, olyan rútacska, és az illendőség határán belül ösztönösen elhúzódtam tőle). S mindez az Observer égisze alatt, a lap költségén: villannak a vakuk, a fényképészek a középen ülő „párt” (?!) megörökítik. Az hors-d’-oeuvre után LL eltűnik, kihívat; majdhogynem felelősségre von.- Idehallgass, kisbarátom. Megőrültél? Én is voltam ágrólszakadt pesti szegénylegény, de amikor a jószerencse idevezérelt, megtettem, amit az angol társadalom elvárt tőlem és megháláltam, amit angol barátaim értem tettek. Tudod, ki ül melletted, mekkora vagyon örököse? Hogy ha megakad a szeme rajtad, hát amíg élsz, hálás leszel nekem! Többé keresztbe-szalmát se, soha! Beleülsz a zsírosbödönbe s ráadásul még azt is megleled, a hátsó-kiskaput a kiadó-nagybácsihoz! Nézze meg az ember, költségbe verjük magunkat, aranytálcán tálaljuk, és most megcsinálhatnád a szerencséd, de te arra a szegény lányra rá se hederítsz, undok vagy és modortalan!- Tudtommal kifogástalanul viselkedem...- Megkérdezted már a telefonját? Mert hogy holnap lesz a napja és fel fogod hívni: ne adja meg az isten, hogy nem, mert addig élsz! Piroskával nem vagytok megesküdve: azt hiszed, nem tudom?! így hát ez nem akadály. Öregem, ha nem is erre, de hasonló kényes lépésre én is rákényszerültem. Most visszamegyünk és én tósztot mondok, te pedig: neked tudnod kell, kire emeled poharad.

Minden úgy történt, ahogy a sajtómágnás Lord Rothemere egykori személyi titkára-és pártfogoltja, Lajos bácsi megparancsolta. A tósztra pár keresetlen szóval válaszoltam s még rá is kacsintottam a Kiszemelt Hölgyre. Egyszer a sótartót is odatoltam hozzá, másszor meg megköszöntem a majonézt, amit a tányéromra tett. Végül: elkértem a telefon számát.- Nem szívesen adom — mondta -, mert annyian zaklatnak...- ígérje meg, hogy nem veszi zaklatásnak, ha felhívom.

Nem ígérte, de elpirult s nyakán kiragyogtak szeplői (a háta-dekoltázsa olyan volt, mint a pulykatojás). Ennyiben maradtunk. Ládd-e-ládd, ebben elfuserált engem a teremtő: nem visz rá a lélek (a test meg mégúgyse). Egyszer küldenek elém aranytálcán szerencsecsináló napot és azt is elügyetlenkedem. Láttam már irodalmi folyóiratot nem is egyet, amely egy vaginában szerkesztődött; és sajtóbetyár vagányt is nem egyet, aki (csúf/öreg) vagináról vaginára hágva csinálta meg a szerencséjét (rontotta el az életét). Jómagam váltig, az öklendezésig viszolyogtam tőle, hogy egy kegyetlen-rossz házasság keresztjére feszítve éljek s ezen az áron beleüljek a zsírosbödönbe. Annak a szeplős, susinka örökösnőnek sohanapjára halasztottam a telefonálást, minek következtében LL értésemre adta, hogy „többé nem ismer”. Ne is tagadd, titkon most szánakozol rajtam s bizony hogy nem így gondolkoznék, aki vérbeli levantei... De nem bújhatok ki a bőrömből: felesküdtem Katica dajkám júnói termetének.

KL A Máltai Ház, a Magyar Szó: mindenütt mindenki magyar. Ezek szerint gettóba rekedtetek: magyar gettóban laktatok 586