Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Hatás Győző: Életút 3.

kőztetést, a nők tömeges meggyalázását hagyta meg - mindazt, ami a 17 éves fiatalember élménye amúgy sem lehetett s hozzákevertem a magam emlékeiből. A munkácska e hitvány megcsonkítása annyira feldühített, hogy levétettem nevemet a könyv borítójáról-címlapjáról és csak egy eldugott lábjegyzet mond „köszönetét közreműködésemért”. A könyv CHILD OF COMMUNISM címmel jelent meg amerikai alapítványtámogatással, nyomban lefordították nyelvek tucatjaira - még nálam is itt kallódik valahol a japán, a kínia, az indonéz, az arab, a francia stb. stb. változat (amely már mind nyargalófordítás volt, angolból) s nagy port vert fel az Államokban.

Ede Amerikában egyetemre ment, de tanulmányai ugyancsak elhúzódtak, annyifele hívták s nem volt olyan nagyváros, ahol ne tartott volna előadást életéről és felolvasást a könyvéből, melyet immár minden joggal a magáénak vallhatott, hiszen írója „megtagadta”. A mulatságos a dologban az volt, hogy az idők-és előadások folyamán egyre inkább húsává-vérévé, saját-élménnyé vált mindaz a regényesített írói hozzátét, amit a 2-3 éves csöppség aligha élhetett át és arra nem emlékezhetett. Ede végül közigazgatástudományból (government studies) és alkotmányismeretből doktorált, Los Angelesben telepedett le és évtizedek óta az ottani magánegyetemek egyikén tanít. Ott- jártamkor több ízben találkoztam vele, és dicséretére legyen mondva - fólé- benőtt egykori-önmagának, immár tudja, hogy akkor mit nem tudott; kiváló ismerője jellegzetesen amerikai szaktárgyának és mint docens, oly sült-amerikai lett, mint annak a rendje (ha hallaná - hevesen tiltakozna:) reflexeiben átkondicionálva, ösztöneiben átigazítva, habitusában-eszejárásában-ízlésé- ben; lelkesen töri a magyart, örül, ha visszazökkenhet az angolra, amelyet széles amerikai kiejtéssel beszél. Ha Londonba vetődik, nem mulasztja el, hogy felkeressen: kölcsönösen megszerettük, becsüljük egymást s nagyon is tudatában van, hogy „könyvének” karrierje mit köszönhet.

KL És te: semmit nem köszönhettél a könyvnek: másikat nem fiadzott? A dolgok elevenére tapintottál, Lorcsikám: a Weidenfeld-cég lektorátusának hentesmunkáját látva, megkeseredett a szám-íze; de vittem tovább a könyv ügyét abban a reményben, hogy a kiadó (osztrák menekült) egyszer hátha beereszt a Szentek-Szentjébe s én kíváncsivá teszem, hogy mi más „igazi” portéka van a tarsolyomban. Nem így történt. Amíg kellettem, kimérten udvariasak voltak; mihelyt fölöslegessé váltam, kivágtak mint a rongyot. Együgyűségemben eszembe se jutott a honorárium, hogy az eladott példányok után százalékot kössek ki; nem győztem hálálkodni, amikor 200 fonttal kiszúrták a szemem s azzal ajtajuk bezárult előttem, telefonon letagadták magukat. Jut eszembe: nem mindig; mert LL („Tito barátja”) alkalmilag előelővett, hogy közép-európai híranyagával kapcsolatban konzultáljon, s egyszer meg mit vett a fejébe, mit nem: alkalmat kreált, hogy megcsináljam a szerencsémet s ez így történt.

KL Beajánlott a kiadónál? A szerkesztőségnek az Observer-nél? Hogyan?

Várj a sorodra! Úgy jött ki a lépés, hogy Piroskámat épp akkor, pár napra, megint elvitte vidékre a tanulmányi busz, újabb fejtágítóra. LL meg London egyik patinás előadótermében, a Caxton Hall-ban feligazított a pódiumra, hogy félezer főnyi közönség előtt tartanék előadást a forradalomról. Forró hangulat, izgalmas est, nekem való téma; ünneplés, taps; mintegy tízen ül585