Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Hatás Győző: Életút 3.

- De kérem! Én bodonit rendeltem és ez pical- Teljesen igaza van uraságodnak. Kiköszörüljük a csorbát: ezt elvisszük és üj gépet kap.- Mikor?- Mihelyt elkészült és Ivreából bebajózzák.

Újabb fél évet kellett várnom arra a behajózásra s mire repeső szívvel a csodagépnek nekiülhettem, hogy kipróbáljam „nyomtatott” bodoni betűit - hát addigra már rég kihúzták a máltaiak „repülő szőnyegét” alólunk: más kerületben laktam, más taposómalomban pedáloztam, de még a vajsziget, amit magam alá köpültem, nem volt sehol. Remek masina volt, harminc évig kitartott, és még ezen az Olivettin írtam IULIANOSZOMAT - KL Az mikor volt?

1985-ben.

KL A GOLGHELÓGHIT is?

Azt is, de még mennyire: 1975-ben! Inspiráló isteni érzés volt, írni rajta, te! Amikor megkaptam! Madarat lehetett volna fogatni velem. A Máltai Házban persze még a táskagépet vertem, de már ideális környezetben - mert gondnokunkat sikerült lekenyereznem és a miénk lett a Ház legszebb „appart- ment”-ja, a mélyfóldszint háromablakos, zárterkélyes termecskéje, amely ablakaival a lebetonozott udvarkert parányi sivatagjára nézett, de mivel ott teremtett lélek nem mutatkozott s a szomszédságunk a három raktárhelyiség volt - hát mint a mély kútban, nálunk akkora volt a csend. London lármakráterének kellős közepén — fel tudod fogni, mit ért ez a csend? Igaz, a raktárakból át-áthallottunk némi mozgást-zörömbölést s minthogy a gondnoki lakás a lépcsőfolyosó másik végén volt, óhatatlanul rájöttünk, rá kellett jönnünk, mi van a jövés-menés mögött s hogy miért gyüszmékel a mi kópé gondnokunk a raktárakban még éjszaka is.

Rezesorrú, hatvanas, joviális alkoholista volt az öregúr, kiérdemesült alezredes, szűkszavú, magánakvaló; csak ha felöntött a garatra, akkor érezte jól magát s ilyenkor elégedetten forgatta magában elhallgatnivalóit. Kiderült, hogy Z-nszkynak, a gondnoknak nem az alagsori szatócsbolt az igazi „üzlet” s azért olyan nagyvonalú, ha a vaj, a sajt meg a felvágott árával egy-két napra adósak maradunk; más az ő „üzlete”. Az ilyen előkelő környéken, amilyen a Cadogan Square, az angol gazdagok rátartiak arra, hogy bőkezűek: passzióból adakoznak. Alighogy elterjedt a hírünk, naponta jártak az ajtónkra, hogy be-beadogassák a „derék”, a „szegény” menekült magyaroknak az olyan semmiségeket, amilyen egy perzsa ágyelő, négy bőrhuzatos szék, a mahagóni asztal, ami nekik csak nyűgnek van. Vagyont érő antik bútorkülönlegességek akadtak az alezredes horgára s ő persze különtette a javát és csak a hitvá- nya-bútort adogatta fel a szobákba: akik cepekedtek vele, láthatták s mi is, ha fél percre beszabadultunk a raktárba, vettük észre, mit takargat a porfogó lepedők alatt. A perzsákkal, a garnitúrákkal ő maga üzletelt, hiába szánták nekünk s jóllehet ivott, mint a kefekötő, elinni mindet nem tudta. Még az utolsó pillanatban is, amikor vége volt a dalnak és valamennyiünket szétzavartak, a maga portékájáért oroszlánként harcolt s úgy kellett a kezéből kitépnünk, ami voltaképp bennünket illetett. Ördög vigye a vén lengyel gödényt, nincs mit „meggyalázni emlékén”, de rossz angolságával, réveteg nézésével, ravaszdi locsogásával ő is színfolt volt s életünkhöz hozzátartozott.

583