Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
Kivéve az 1960-as, már címével is jellegzetesen a démónián kívüliséget sugalló Az örök béke álmai kötetet, mindegyikbe jut démoni álomvers, sőt az 1981-es gyűjteményes kötet, Az álmok kútja végtelen címűben sem gyűjti egyetlen ciklusba a negyvenes évek effajta termését: újabb és újabb ciklusokba oszt be egyet-egyet. Erősítésül? Korábban azt hittem. Ma már inkább úgy vélem: arányosításul. Ugyanis az első kötet kettőssége megmarad mindvégig eddigi pályáján, csak némileg módosult versbeszédben. Ugyanis az álomvers megszűnik csak álomleírás lenni: az álom személyes vo- natkoztatottságát elhagyja, általánosító, másokra (Bartókra, Firincre, Géza nagybátyjára, halott barátaira stb.) való vonatkoztatottságként kerül leírásra. Ezáltal egyér- telműsödik: az álom az ő esetében nem (vagy nemcsak) saját lelki zavarait »énekli ki«, hanem meghatározottan archetipikus jelleggel jön felszínre. Ennek a formálási típusnak első jelentkezése az 1952 nyarán írott Szunyogh Gáspár históriája című verse, amelyben a legsajátosabb személyes élmény és koratmoszféra egy Arany János-i beszédmódot alkalmazó balladában »pacifikálódik«. Hamvas gyerek-bucka arca, pisze orra Forgách mélyenülő szemgödrébe nyomva: mint kisegér... Gyöngyszem foga fehér foggal koccan össze zsongó csókba forrva. Kiszíjják egymás lelkét is e csókban. Most száll föl a harmat, köd a havasokban. Száll a fehér szoknya, már alig ér térdig, térden felül... Hosszú lőne csíkokban kettős ezüst patak: két túlhosszú lábszár. Combja összezárul reszketve: „Ne játsszál!” Mint lőtt ünő, összeesik a nő. Zárulása ernyed. Lekaszált virágszál. Szivárványköd arcán fény csillan szüremlőn. Gyermek, aki meghal, csüng még így az emlőn. Ki tudja hány perc volt ez halál? Kinn ajtócsapkodás. Léptek zaja zengőn. Vagy ugyanebből a másik portré, „kényura a várnak”: Szunyogh. Éjfeketék a mélybevájt közök pufók arcbuckái, s húsos orra között. Mint a serte: bajsza szála szerte, süntüske szakálla... Szeme megkötözött kígyó: kiszakadna gödréből, de nem bír, kilökődő kékén vörheny gyötrelempír. Melle: vulkán... Pöffös lávahullám vetné szét, de fojt még. Nem dörömböz, nem sír. 402
