Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
Megtanulta: az emberben élő démoni jellegzetességek ihlető erővel vannak jelen a nem démoni kapcsolódásokban is. Ami előbb még sajátosnak tűnhetett fel számára, beleilleszhető egyfajta - még alig ismert — emberi hagyományba. A poéta doctus ismerte a poétika és a retorika szabályait, ismerte a magyar- és világirodalom költői és írói örökségét; a kor felszíni stílusa egyfajta történelmi »haladó hagyományt« kívánt. Jánosy mindennek eleget tudott tenni. Csakhogy számára a költészet: mindezen túl a tudattalanban felgyűlt »múlt«, az emberi létezésbe beprogramozott erők összekapcsolását is jelentette, ez teszi teljessé szemében a hagyomány fogalmát. Ha embereszmény: olyan szerep legyen, amellyel éppen a démóniát veszi számba valaki, a pacifikálás szándékával; ha jellemkép: a történelemmel együtt a benne fellelhető, általa bemutatható archetípikus történetek is megtestesüljenek. Ha ezt nem értem, életműve egyik csúcsteljesítményét, a Rákóczi ifjúsága című »elbeszélő költemény«-t is félreérthetem. 1958-ban jelent meg, majd 1976-ban másodszor is - joggal! - a Rákóczi ifjúsága című elbeszélő költeménye. Még 1956 előtt keletkezett, és az 1949 és ’53 közötti időszaknak feltétlenül a maradandó alkotásai közé tartozik. Nem oly módon, mint A huszonhatodik év, amelyet egy véletlen haláleset rögzít inkább ez évekre, és a titkos keletkezés abszolút szabadsága határozza meg létformáját, hanem úgy mint a Felelet vagy A tékozló ország, amelyekben az alkotó alkalmazkodni volt kénytelen a megjelenhetés követelményeihez, ugyanakkor az író belső fejlődésétől, igényétől sem vált idegenné a megjelenő műalkotás. És ha még azt is hozzávesszük, hogy a megjelenésekor ebben a műben a forradalom és vezetőjének requiemje is rejtve megszólalt, akkor valóban a legjobb Jánosy-művek között kell számon tartanunk. Itt érik be a harmadik Prometheus-szonett programja. A gyűjteményes kötetbe terjedelmi okokból csak a Finálé részletét vette be a költő Almok címen. Ebben a Kar és Ellenkar szavával a „lelked belső vadállatain, a múltadon” úrrá levő, és a „világ rendjén változtatni” tudó ember eszményét hirdeti. Kettős e küzdelem: fel a csillagokba, s a lélek végtelen kútjába le. S e kettő egy: nincs lélek s nincs anyag külön, csak LÉT, amelyet a változás hömpölygő folyamából megélünk, s alakítunk. A pacifikáit démónia diadala ez a költeménycsokor, a beleélés mesterműve. Mint alkalmi verseiben, itt is az hommage-ok sorozatát teremti: a magyar versbeszéd minden változatát mesteri fokon ismeri, szervesen építi bele szövegébe a klasszikus idézeteket. A »szövegvers« hazai divatja előtt merészen alkalmazza a montázst is Eliot Waste Land-jének kitűnő fordítójaként. A korabeli »történelmies« igényből jellegzetes nemzeti karakter-látomás születik, a közéleti szereplést vállaló történelmi személy igényéből az életben célra találó személyiség rajzolata emelkedik ki. Hogy az újholdasok és a fényes szelek nemzedéke költőinek útja között lehetnek találkozási pontok, éppen Jánosy Rákóczi-látomása mutatja: biológiai szemléletű meg- formáltsága és közösségi meghatározottságú személyiségrajza Juhász Ferenc éposz- höseinek társa lehet. Ugyanakkor éppen ennek a művének a fogadtatása mutatja a különbséget is a két költői világ között. Illetőleg a Jánosy-mű fogadtatásának elmaradása. Üjholdas körökben ekkortól válik igazán hontalanná, míg a Juhász Ferenc- követők között sem lesz otthonos. Utóbb is, a korszak irodalomtörténetéről beszélgetve a rádióban, Szegedy-Maszák Mihály is a korai versekhez képest visszaesésként említi ezt a »történelmi maszkos« korszakát a költőnek. Pedig a maszk alatt ugyanaz a költői küzdelem él tovább, amely a negyvenes évek költészetét jellemezte. Mi élteti ezt a Rákóczi-portrét? Jánosy alkotó erőinek koncentrálódása. Azoknak az alapvető belső motívumoknak a jelenléte, amelyek legjobb pillanataiban rangos 403
