Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
elengedettsége váltja fel, addig az itteni világban még a derűsebb tematika is valamilyen kényszeredett-groteszk hangulatot vált ki, lásd Korniss Tücsöklakodalom című — talán épp a Picassóéval feleselő — remekét. A háborús- és lágerversek éppen hogy a negyvenes évek vége felé jelennek meg, a lélekállapot és a megjelenhetés kompromisszumaként. Nemes Nagy, Rába, Pilinszky és Jánosy ismét és ismét tematikailag efelé fordul, a két utóbbi életműve tematikai pilléreként is felvállalja. Világunkban ugyanis nemcsak a létköltészet álorcájaként jelenhetett meg a tematika, hanem a külső körülmények is rögzültek: a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a véletlen kiválasztódás olyan aggodalommal tölti el az embereket, amely nemcsak a filozófiai érzékenységgel rendelkezőket, de a történelemben gondolkozókat is efelé a tematika felé kormányozza minduntalan vissza. * A háború ellenpontja a béke, a démónia módszertani ellentettje a ráció. Jánosy István 1948 végén megjelent első kötete címébe emelt mítoszi eredetű név: Prometheus, és a róla szóló szonettek vezetik be a kötetet. Ezek egyik darabja képviseli a költőt a Négy nemzedék antológiában is. Prometheus: az ember lehetősége. De ez a lehetőség kettős: „Bomlott életedért csatáz a révület, s az ész”. Az ember önmagában, testében hasadt ketté, a démoni és a racionális erők kettős esélyt biztosíthatnak számára. Ami a költő nagy nyeresége, az az ember végzetes veszélye. És ez Jánosy költészetének alap paradoxona: amiben a magas pontra jutott, az egyszeri véletlen csupán, egy veszélyhelyzetnek az utánérzése, az emberre káros erőknek az elszabadulása, — a ráksaszi-szerelem, ami az ember vérét szívja, torkát metszi. (Amiről később ő maga fog szépen formált leírásban látleletet venni.) Egy adott pillanatban, néhány vers erejéig szabadon engedhető, de éppen ez bizonyítja romboló erejét: csak ebben az egy pillanatban formálható esztétikailag sikeresen hiteles alakzattá - tovább nem folytatható. A költő maga is egyszerinek tartja ezt a fellobbanást, amelyet akkor nyomban értelmezni és pacifikálni is akar. Ellenében alakítani költészetét. Ezt a negyedik Prometheus -szonettjében szinte Szabó Lőrinc-i racionalitással és didakszissal, de rilkei látomásossággal is szcenizálva megfogalmazza: De bármely mély a kút, lámpásod csak az ész. Csak azért szállj alá, mert így talán megoldod a vágyak zendülését... s megcsöndesülve boldog leszel, s nem ölsz. Ez út: szakadékos, nehéz. Csakhogy, ha lámpásával bevilágít a démóniába, két tanulsággal is gyarapodik: az egyszeri történetiség elnyúlttá válik körülötte, túlélendő perc helyett életre szóló meghatározóvá válik; másrészt az egészet függetlennek találja a napi külső aktualitásoktól, az emberbe már beprogramozott történetekkel találkozik, a mítoszokban életre kelt archetípusokkal. A kint és bent az ő esetében szinte egymásra rímel: átélendő valóság és az emberiség megélt gonoszsága egymásra rímel álmaiban, és leírt értelmezésekor tudatában is. így aztán a korai álom-versek továbbélnek, poétikai technikájuk beleépül a költő általános alkotói módjába. Sőt kötetszerkesztői megoldásába is. Ugyanis az első kötet démoni és racionális verseinek feltételezett idő egymás- utánisága inkább logikai jellegű és nem filológiai. Filológiailag egymásmellettiséget, sőt mór ekkor is egymásba rétegzettséget kell tudomásul vennünk. Maguk a versek is keverten, szinte egyi dőben jelennek meg a különböző felvirágzó folyóiratokban. Csak utólag tekintve e pár szabad év termésére válnak így el a verstípusok. Létrejöttük idején kiegészíthették, gazdagíthatták — magyarázhatták - egymást. 401
