Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
EGY KÖLTŐHÖZ Kortársam. Ö halt meg, nem én. Tobruknál elesett szegény. Angol volt. Nekünk más nevek jelzik: hol hulltak a fejek, s törtek szét, mint érett diók e hordozható rádiók, s az Eiffelnél jobban elosztott egyensúlyú, szép gerincoszlop hol szakadt földre csikorogva. Úgy gondolok ifjúkorodra, mint aggastyán, ki összevéti, hogy mi az új, s az ötven évi, agya, szíve bealkonyult. De a szeretet bonyolult. A háborúnak, a borzalmaknak vége lett, de az álmokban túlélte önmagát a pokol: „ma már csak álmainkban jön fel az alaktalan, mély rémület”. És egy-egy érzékenyebb fantáziájú és idegrendszerű ember éppen ennek tudott hangot adni. Nálunk Jánosy költészetében következett el a gátszakadás. Az ö költészetének a jellemző személyes sajátsága ez a démóniával való telítődés. Ennek a legteljesebb megtestesülése a Ketten az örvényben ciklus, amelybe ilyen darabokat sorolt, mint az Éj, Mondd, ki vagy?, Temess el!, Duna, Polip, Szél. A szerelmi és a gyászoló elemek inkább csak a versek külső formáltságához tartoznak, valójában bennük az ember egy szinte archetipikus démóniával szembesül. A külső pusztulás az emberbe programozott pusztító erőket szabadította fel. A megrendültség olyan belső földrengést okozott, amely mentén láthatóvá válnak a nem személyes, öröktől fogva létező archetipikus szimbólumok. A vers, amelyben feljönnek ezek a képletek, elveszíti szabályos formáltságát, helyette a görög kardalok morajló, sorstragédiákat jósló ritmusinvenciói hordozzák a verset. Itt nem a vers koholódik, hanem valamely sohasem észlelt történet követel ki a maga számára leírást és egyszeri-sajátos ritmikát. Megismételhetetlen pillanat ez, egy költészet magas pontja, amely egyben a magyar líra egy stílustörténeti alakváltozata is — a szürrealizmus reinkarnálódása. Amely mégsem egy stílusirányzat hagyományán, hanem az élet örült realizmusán nevelkedett: reális élmény váltott ki olyan megindultságot, amely olyan alakzatokat szabadított el, amelyek leírt változatát látva utóbb le lehet olvasni akárha az irányzat stigmáit is. Jánosy ekkor írt versei óriási belső küzdelem energiáival teljesek: a felgyűlt élmény valami soha nem tapasztalt démóniát szabadított el benne, amelyet úgy tudott pacifikálni, hogy beleoltotta a néven nevezhető realitásba: háborús költészetet formált, így korai verseinek két rétegét különíthetjük el: a szabadon engedett démónia diktálta látomásokat és a realista pusztulásképeket, amelyekben a démónia groteszk fintorrá keseredik. Végül pedig ezt a démóniát ellenpontozni, lekötni akarva kiegyensúlyozott szonettek szikráznak fel, — ezek lesznek első kötete címadó versei, a Prometheus-szonettek. És ez a cím, amely egyfajta verstípusára utal, már pályájának jövőjét is előlegezi: a pacifikáit démóniát. Ezt figyelte meg már akkor jellegzetességeként Sötér István, a Négy nemzedék című antológiában jellemezve költészetét: „Jánosy István lázas, felcsigázott képzeletével kapott meg bennünket — s azzal a formai szigorral, mellyel helyenkénti féktelenségét ellensúlyozni képes”. Ebből a küzdelemből már nemcsak sajátos versek, de belőle születik meg eljövendő költészete. Háborús költészet: alkalom a létezés megoldatlan problémáinak leírására. De míg más táján a világnak - legalábbis innen nézve így hittük-hisszük - ezt az Életöröm 400
