Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből

egy nagy temetési tabló jelenik meg, csakhogy ez a halál nem „nagyszerű”, hanem egyszerű és totális: biológiai oszlás, pusztultság. Budapest ostromából, és a Közös temetés-bői nem hangzik fel kiáltás - temetni kell, mert csak ezt lehet:

Szörnyű rabja oszlásán orgonái bozsongó, dús bogárhad.

A szag már túlcsavart. A nap izzón kiperdül önönmagából. A test zsírpapírba, mint a füstölt csülök, feszes zsinórral megszorítva postára tett csomag. Vajon e dudva kertből a címzetthez mikor jut? Eljut?

Vagy a körkép másik mozaikján:

Mint elnyúlt madárnak két hosszú csődje mered kifeszítve: két gömbölyű térd, karcsú, nyurga szárak - vagy gyermek lábai... Mily álmatag a nyúlt csípő, az áttetsző üveg-kéz; törzs: arabeszk görbékbe tárva, vad hüllőn mint végítélet-test igéz sikolyosan, de mégis gráciával oltalmat várva még. (Csak egy tízéves kislány tud kérni így!) Kiárnyal a hó alól cicás feje. Az édes alszik. (Leporzom.) Copfja vállain.

Szája, szemöldöke kicsit szorítva.

Neheztel. (Méltán.) Szemén, s álmain pillái őrködnek vak éjt borítva, mint hosszú ciprusok.

Itt születik meg Jánosy kivételes költészete. Amit eddig idéztem: csak szuggesztív- pontos leírás, az érzékeny szemtanú reprodukciója. Maradandó, de inkább csak dokumentum. Itt függetlenedik a látványtól, illetőleg a látvány egyszerre csak átvált groteszk látomásba: az álomvízió és a fegyelmezett költemény összefonódik. Szuverén művészként folytatja a jelenetet. Ez a halott körkép él tovább. Majd Ratkó József fogja ezt folytatni: a negatív éltetést. Csakhogy ő majd retorikusán és moralizálva idézi fel a rég halottakat és az életre nem engedetteket. Jánosynál paradox természetességgel »megy át« élőbe a holt vidék.

Ö? Révedése

nem érzi már, hogy nem fogják kezét.

Felnőtt lett. Szkeptikus. Nem félti béna, nagyos, szép gyermektestét tárni a kíméletlen világba.

Ez a groteszk felnőttség volt egy nemzedék élménye valahol (bárhol!) Európában. Minden túlélő magában tömegsírokat hordozott, minden fiatalban benne élt halott társa (szülei, mesterei, társai, játszótársa, barátja, szerelme!). Az élők egyszerre halottak is, és a halottak továbbélnek túlélő társaik lidérces álmaiban. Pár év múlva Nemes Nagy Agnes fogalmazza meg ezt epigrammatikus pontossággal, szinte az »ismeretlen katona« bennünk élő szobrát faragva ki egy angol költő, Sidney Keyes történetét idézve:

399