Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből

folyamatosság egy újfajta másság ihletőjévé. Azok, akik az esztéta modernség utóvédjének szerepében védekeztek majd egy életen át, azok egyszerre a posztmodern folytatás elindítóivá, példáivá eredetiesedtek. Ezáltal éppen az ö pozíciójukra is jellemző Esterházy szellemes fogalmazása: „a posztmodem kelgyó enfarkába harap”.

*

A háború ezáltal egy nemzedék indító élménye lett. Századunk negatív csúcsteljesítménye: mint nemzedéki élmény. Minden »grandiozitás« a visszájára fordul. „Fortitudó as never before.” Az első Nagy Háború is tanulságos volt.

Died some, pro patria,

non „dulce” non „et decor”...

Daring as never before, wastage as never before Young blood and high blood, fair cheeks, and fine bodies;

Pound imigyen summázta akkor a történelem önfelszámolódását a „vanitatum vanitas” paradoxonával helyettesítve a „dulce et decorum pro patria móri” heroikus pátoszát.

De a Második már nemcsak a történelmet, de az emberi létezés egészét veszélyeztette. Nemcsak halál, hanem tömeges halál, szenvedéssel, pusztítással és a teljes kiszolgáltatottsággal társítva, amely megszüntette a hátország, a civil lakosság hagyományos védettségét. Innen már másfajta létfilozófiai, etikai, politikai, magatartásbeli következtetésekig lehetett eljutni. El is jutottak a nemzedék tagjai. Jánosy István a pusztulást a maga biológiai tragikumában éli át. Látomásában Prometheus tüze, az emberi ügyesség így fordul visszájára:

Tüzemmel önmagát emészti el az ember.

Száz csillag-moszkitó ezüst-cikázva harcol, és házak omlanak, s az átizzott veremben sül élve csecsemő, öreg, hogy futni hajszol e hold-kráterből az édeskés bűz, amelyben vádlón kísértenek a szén-, és enyv-kavarcson.

Lidércként nő tüzem: ezer újabb kohót szítva egy még vadabb: százmilliós halálnak, mely végül szétveti a rozsda-földgolyót:

Csillagküllő-haja megőszül... Itt a vége!

Tablóban így összegeződik minden egyes halál:

Hogy felbukott: fehér agyát a földbe kente. Hallani a haldoklókat: nyúlt nyerítés.

Ha a költő talál is szuggesztív kifejezésmódot e pusztulás egyéni és tömeges voltának egyszerre való kifejezésére, a legborzalmasabb a verseimbe is emelt következtetés: „Megszokni mindent meglehet”.

Kortársa Lakatos István A pokol tornácán című klasszikus értékű látomásában a meghalást, a pusztulást éli át újra, a megmaradt ember idézi fel versében a meg nem maradás tényeit: mint égő Trójából Aeneis, úgy menekül az ifjú költő a versben, siratva füstté lett kedvesét; a vers kompozíciója a halál kiterjedése ellenében a kiáltó emberi szó felhangzása; a semmivel szembesülni nem akaró ember jajszava. Jánosynál

398