Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből

magányos megváltódás módozatait kereste, de ahhoz, hogy életben maradhasson, közös cselekvésekben kellett részt vennie, az ember belső világa érdekelte és mégis a politika döntéseitől függött az élete.

A Magyarok és a Válasz éppúgy otthont adott nekik, mint a Vigilia vagy a Diárium. Voltak akik már a háború előtt-alatt eljutottak kötetig, sőt kötetekig, mint a három György - Somlyó, Rába és Végh - vagy a publikációig, mint Pilinszky vagy Darázs Endre, volt akit az ellenállás és az ostrom napjai avattak költővé literátor környezetében, mint Nemes Nagy Ágnest, voltak akik vidékről jöttek, Rákos Sándor Nyíregyházáról, Szabó Magda a történ.elem rögtönözte fővárosból, Debrecenből, volt aki végleg ott is maradt, mint Csorba Győző Pécsett, bárha legendás fordításkötet és saját kötetek is álltak már mögötte; és jöttek az újonnan felfedezésre várók, Lakatos István és Jánosy István, az egyik még érettségi után épphogy kezdő bölcsész, a másik már végzett klasszika filológus tanár és teológus, az egyiket Szabó Lőrinc, a másikat Vas István segíti induláshoz, mindjárt nagy hangsúllyal.

Majd összegyűlve úgy érezték, saját folyóirattal demonstrálhatják az új sajátságot, amelyet líratörténetileg képviseltek. A Rajnai László szerkesztette Igen csak egy számot ért meg, legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon. Az Újhold pár éves fénykorában azonban már alkat és történelmi kihívás találkozhatott. És hogy ez a vállalkozás legendás embléma maradhatott, mutatja, hogy azok nagy része, akik e folyóiratban társultak, a történelmi konjunktúra múltán is ragaszkodtak költői megszólalásuk etikájához, a hálátlanabb politikai körülmények között is következetesen kitartottak költői világuk »korszerűtlenné« vált attitűdje és tematikája mellett. És az idő igazolta ezt a következetességet: az életművek kiteljesedése ma már jellegzetes, ismét visszhangos-sikerű, klasszikussá teljesedett költői megvalósulásokat is tarthat számon. Persze vannak, akiknek lassabban sikerült ez a költői önigazolás. És az idő sokszor kerülöúton, néha a legváratlanabb módon igazolja csak vissza következetességüket: Lakatos Istvánnak például előbb át kellett belső kényszertől hajtva dolgoznia első — akkoriban pedig éppen az értők szemében nagy sikerű - kötete alkotásait, hogy új, teljesebb fényben csillanjon fel újra költészete; Jánosy pedig műfordításai készítése során nyerte el először sajátos versei visszaigazolását — előbb Dylan Thomas, majd a Beat-költők, utóbb a Cofessional Poetry irányzat alkotásainak magyarítása során találkozhatott igazi kortársaival. Az itthon alig észrevett »bagolyrúgta« verseinek testvérei azután az ő fordításában hódítottak magyar földön is. Végül is igazolva évtizedekkel korábbi hazai társaikat.

Egy nemzedék jelenik meg, természetes következéssel folytatva a maga külön- külön útján a sort, amelyet alakított a magyar líra századunkban. Jöttek, mintha mi sem történt volna — folytatóknak; azok, akik éppen a legérzékenyebbek lettek a változásra. Csakhogy — sajátos paradoxon: - a zavartalan folytatás akarása lett a válaszuk a kegyetlen politikai változásokra. A modernségen belül úgy lettek konzervatívak, hogy közben az ő műveikben kereste meg az akkor legújabb szövegszerűség a maga megszólalási módját. Más-más módon, de a maguk bezártságában külön-külön alakították a maguk beszédmódját, amely a világlírában tőlük függetlenül is kialakult. Úgyhogy amikor ismét lehetett tájékozódni a külvilág poétikai eseményeiben, kiderült, hogy általuk és őbennük élt a líra önalakító ereje: ugyanazokból az eredőkből hasonló variációkat teremtettek. Példa arra, hogy a bezártság nem azonos a kizártsággal.

Műveltek voltak és tehetségesek. A bezártságban egyre pontosabban ismerték meg elődeiket, és olvasták ki belőlük az alkatuknak megfelelő folytatások irányait. Dehát ezt tették volna, ha nincsen vasfüggöny, akkor is. Hiszen az egyéni hang már jobban elválaszt a kortársaktól, mint bármilyen politikai diszkriminiáció. A bezártság legfeljebb a művészi koncentráltság fokozására kényszerített: a már egyéni út sokáig folytatásnak tűnt fel, követésnek - szemükben is és ellenfeleik érveiben is. Sokáig a folyamatosság hangsúlyozódott — ezt emelte ki fordítói tevékenységük is -, és csak miután ismét világirodalmi horizonton tájékozódott a magyar líra, akkor vált ez a

397