Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből

világuknál, életkoruknál fogva is már nem a pusztulás és ellenállás, de a történelmi-társadalmi sorsváltás, egy új rend épülésének valóságos látványa és az arra épített illúziók iránt voltak fogékonyabbak, azok számára ezek az évek inkább búvópatakszerű érlelő diákévek maradtak, hogy azután egy más stílus- és magatartáseszmény jegyében a »fényes szelek« zászlaja alatt nyilvánuljanak meg, ugyanilyen gyorsasággal, majd azután utóbb az ő visszhangjuk szűntével ugyanúgy szembekerüljenek a történelem változásaiban nem egy válsággal, költőt próbáló helyzettel.

Két nemzedék szinte egyszerre indul, mégis különböző élményekre figyel, különböző történelmi kihívásra felel, változó nyelven szólal meg. Ennek a különbözésnek egyik legjellegzetesebb példája éppen Jánosy költészete lehet: ugyanis az ő esetében találhatjuk a legtöbb kapcsolódást is, látszólag mindkét felé.

A gyűjteményes kötetéről (Az álmok kútja végtelen, 1981) megjelent kritikák utólag jelzik például a rokonságot az ő biológiai tematikájú korai képvilága és Juhász Ferenc utóbb alakuló biológiai látása között. És ha a két költészet között egyéb kapcsolódási pontot is fel tudok még mutatni, mégis jellemző éppen indulásuk, költői indíttatásuk, irodalmi környezetük különbözése; és ebből következően különböznek hasonlóságaikban is: Jánosy indulásánál, a háború hatásaként is, robban be a pusztulásélmény, Juhásznál az első sikerek után az ötvenes évek válsága fejeződik ki a halál, a pusztulás biológiai átélésében; utóbb Jánosynál a biológiai pusztulás vízióit a pszichológiai feldolgozás, »megszelídítés« váltja fel, Juhásznál pedig a világ-egészet átfogni akaró szemlélődés alkotóelemei lesznek a biológiai tárgyak, tárgyrészletek; végül is Jánosy költészete az ember belső démóniájával vívott párharccá koncentrálódik, Juhásznál pedig egyetemessé tárult látomásaiban az ember helye tündöklik fel a nagy történelmi-társadalmi fordulópontokon. Juhász Ferenc kompozícióban - tehát tematikai és lineárisan, időváltó építkezés során —, Jánosy István a szövegben - tehát az állandó egyidejűségben - szembesíti a bontás és építés elemeit. Juhász történelmi látomásokat alakít, Jánosy történeteket kerekít, amelyek bármikor ismétlődő »örök visszatérésben« jelenhetnek meg az egyes ember tudatmezőjén. Juhász a megváltás aktusát a történelemre méretezi, Jánosy egyfajta belső felszabadulásért vív verseiben. A biologikum Juhásznál az analízis - a mind parányabb parányra bontás — útját követi, és az így feltáruló gazdagságból akarja felépíteni a világ anyagi teljességének látomását; Jánosy a külső pusztulás ellenében egyfajta belső megszerkesztettségre, arányosságra vágyik. Mindkettő a látható világból indul, csakhogy Juhász a látható világhoz akar - ha ellenkező előjellel is - visszajutni, Jánosy ellenben a tudat egyensúlyát magában a szövegben választja ki. így azután Juhász műve a külvilág történelmi megkomponáltságának látványa felé tendál, Jánosy pedig a kiegyensúlyozott szöveg egyszerre való veszélyeztetettségét és megalkothatóságát keresi.

Ugyanakkor az újholdasságot sem tekinthetjük valamilyen homogén versbeszéd megjelenésének. Mégcsak életrajzi összefonódottságnak sem. Ami közös volt és maradt: egyfajta etikai tartás, amely az elődök megválasztásában és mindenfajta személyiségellenes, erőszakos jelenség opponálásában testesült meg. Tematikában sokszor kötődtek, utóbb is, attitűdben hasonlóaknak látszottak, éppen ezért a külvilág és az irodalomtörténet is egybelátja szereplésüket. Költőként, versbeszédüket illetően ugyanakkor aligha tudnánk különbözőbb alkatokat sorolni, mint például Nemes Nagy Agnes, Pilinszky, Rába György, Lakatos István vagy éppen Lakatos István. Mindnyájan, már első kötetükben, háború utáni megszólalásukban is különböző versbeszéd hordozóiként jelennek meg.

De visszatérve a kezdetekhez, 1945-46-ban mégis egy sajátos összetalálkozás történt: elindult egy nemzedék, amely mestereként és példájaként Babitsot tekintette, József Attila inkább szemetnyitó-megrázó élménye maradt, az avantgarde-ról legfeljebb információi voltak, élményei alig; rendre vágyott és a káosszal szembesült, az emberség eszméit evidenciaként élte, és csak embertelenséggel szembesülhetett, a

396