Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
KABDEBÓ LÓRÁNT A költő a líra történetében A 75 ÉVES JÁNOSY ISTVÁN KÖLTÉSZETÉRŐL A költő akkor születik, amikor a verselgető fiatal egyszerre csak valami mást, a szokásostól, a példától eltérőt kezd csinálni. Majd beledöbben a különbözésbe, esetleg megretten; de mégis módját ejti különös útja folytatásának. Jánosy István utóbb maga írja le költővé válásának ezt a sajátos útját. „Verseket kamaszkorom óta írtam Petőfi, Arany és Babits bűvöletében, elég ügyes formaérzékkel. De ezeknek a zsengéknek semmi fontosságot nem tulajdonítottam. Nem akartam költő lenni. Ugyanakkor szorgalmasan jegyeztem álmaimat, izgató, intim élményeimet, olykor versben is, minthogy a verses fogalmazás sokkal köny- nyebben ment, mint a próza. Ezeket a pszichológiai önelemzéshez íródott, intim fogalmazványokat végleg nem szántam a nyilvánosságnak. Egy barátom, Sikuta Gusztáv tudtom nélkül mutatta meg őket Vas Istvánnak 1946-ban, aki ezeket ugyan nem ítélte kinyomtathatóknak, eredetiségüket azonban fölismerte. Az ő buzdítására aztán hamarosan írtam »lenyomtatható« verseket is, és utóbb a tovább csiszolt »álomversek« is megjelenhettek. Ezt a furcsa »önéletrajzi szürrealizmust« Basch Lóránt, Schöpflin és Sárköziné is eredetinek találta, és lelkesen támogatta. Mindezt még teljesen ösztönösen csináltam, azt sem tudtam, mi a szürrealizmus vagy az avantgarde. Szememben ekkor még Babits volt a legmodernebb költő. Vas István azután kezembe adta Radnóti és a maga Apollinaire-fordításait. Ekkor mintha hályog esett volna le a szememről! Majd később megmutatta a Waste Land-et, hogy próbáljam lefordítani. Szinte minden szót úgy kellett kikeresnem a szótárból. Hosszú hónapokig birkóztam a puszta szöveggel, míg ráocsúdtam, egyáltalán miről is van szó.” Nem egyedül indult a háború után, társai is voltak, tapasztaltabbak is és vele együtt kezdők is. Koraérett kamaszok, sikeres csodagyerekek jelentkezése volt ez a pár év, a köztudat a legtöbbnek társaságot adó folyóirat neve után máig »újholda- sok«-nak nevezi őket. Minden történelmi korszak a rá legérzékenyebb alkatú íróknak-költőknek kedvez. A háború után induló, összefoglaló néven újholdasoknak nevezett költők jellegzetességeként a borzalmakra való reagálást, az embertelenség elleni humanista, etikai fellépést szokták emlegetni. Mégis úgy érzem, hibázunk, ha csak ilyen mechanikusan fogjuk fel ezt az indulást. Bárha ez is igaz, szerintem összetettebb problémával állunk szemben. Ugyanis ha csak történelmi érzékenységről lett volna szó, akkor ez az új- holdasság, történelmi szerepét betöltve megszűnt volna, újabb szerepeknek, attitűdöknek, gesztusoknak és élményeknek adva át a költőket a következő évek gyorsan változó történelmében. Ez a gyors váltás pedig - talán egy tehetségesen induló költőt, Darázs Endrét kivéve - nem következett be. Én inkább úgy érzem, hogy a háború és a közvetlen azt követő évek élmény- és magatartásigénye a tehetségek közül a valóban erre az élményre fogékony költőket segítette gyorsan kibontakozni, visszhangot teremtve indulásukhoz, mintegy történelmileg támogatva, kialakulásában siettetve egyébként is alakuló sajátos költői világukat. De ők azután a visszhang szűntén is, sőt átmenetileg a hallgatást is vállalva inkább ragaszkodtak sajátos alkotói normáikhoz. Azok számára pedig, akik nem erre a költői útra éreztek indíttatást, élmény395
