Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Lengyel András: Egy sztoicizmus természetrajza (Lőrinczy Huba Márai-tanulmányairól)

abba a vonulatba tartozik, amelynek a közelmúltban még olyan (egymástól persze sok mindenben különböző!) egyéniségei voltak, mint Komlós Aladár, Rónay György vagy Sőtér István, s akik az irodalomról való szólást magát is irodalmi igénnyel művelték. Hozzájuk Lőrinczy személyében is kapcsolódik, mesterei vagy mintái voltak, s ami ennél is fontosabb, irodalom történészi gyakorlata - az újabb elméleti anyag beépítésén túl - lényegében maga is e vonulat folytatása, új körülmények közötti újrafogalmazása. Nemcsak iparkodik „ép, viszonylag jól fogalmazott mondatokat papírra vetni” (11.), de alkotói vonzalma is az irodalomként fölfogott irodalomtörténeté. „Szakmánkban manapság - eltekintve a kivételektől - a stiláris nemtörődömség, a ködgerjesztő miszti- kusság és az ezoterikus fogalmiság számít módinak. Egyiket sem követjük - vallja Lőrinczy -, Szerb Antal szándékát tartván továbbra is mértékadónak: »Emberien élő, emberien átélt, humánus stílus által szeretné a magyar irodalmat emberi szívekhez közel hozni.«” (11.) Ez a fölfogás nyilvánvalóan egyszerre tradicionális és „modern” (ha tetszik: posztmodern), egy régi, nálunk immár nem divatos gyakorlat folytatása, s egy teljesen új irodalomértelmezés nyílt vállalása. Azé a régi-új törekvésé, amelyet Nyu- gat-Európában legújabban pl. Habermas írása reprezentál, amely - nagyon tudatosan — az irodalmiság körébe vonja az irodalomtörténetet, sőt a történetírást is, mert úgy véli, ezek „logikája” ugyanaz, mint az irodalomé.

Ez az irodalomtörténészi gyakorlat — szemben például Kulcsár-Szabó Ernő scien- tizmusával - így erősen értelemkereső, „hermeneutikus” színezetű. Nem frazeológiájában, természetesen (az elméleti hermeneutika nyelve e gyakorlattól idegen), hanem megközelítési módjában. Innen adódik, hogy a Lőrinczy Huba művelte esszétanulmányban az értelmezett szöveg az elsődleges, e szövegek interpretálásának - megértésének és kontextusba helyezésének — rendelődik alá minden. Ezt szolgálják az életrajzi adatok, ezt a minták és párhuzamok számbavételei, ezt a szöveg rejtett tartalmainak módszeres fölszínre hozása, ezt a szövegformálás poétikai sajátosságainak minuciózus fölmérése. Az irodalomtörténész személyisége, amelynek az értelmezett szöveghez való viszonya interakciók sorozataként ragadható meg, így természetesen fontossá válik. Az értelmezésben nem az egyébként is elérhetetlen, az igazság jelenik meg, hanem az értelmező látószöge tárgyiasul. Az jelenik meg a „képben”, ami a szerző számára egzisztenciális fontossággal bír. Lőrinczy Huba számára Márai Sándor életműve nem pusztán egy lehetséges tudományos téma, hanem ennél több: a vonzalom megvallásának és az önkifejezésnek a lehetősége.

Ez magyarázza, hogy a „lehetséges vizsgálati szempontok közül” számára „a poétikai és a világképet vallató volt a legfontosabb” (10.). S tény, valóban a világkép s a világkép megjelenítésének módja, formája, eszközkészlete foglalkoztatja. A sztoicizmus Márai képviselte „magánváltozata”, amelyben - joggal - nem pusztán valami egyszeri-esetleges attitűdöt lát, hanem általánosabb érvényű, mai kapcsolódási pontokat is kínáló eleven írói világot. Olyan, íróilag egyedített és „megemelt” világot, amelyben magunkra - léthelyzetünkre és -válaszainkra - ismerhetünk, s amely valamiképpen annak ad tökéletes, tiszta formát, ami bennünk is él, de letisztulatlanul, zavarosan. Okkal s joggal vallja meg tehát Márairól szólva, de saját magát is jellemezve Lőrinczy, hogy: „A sztoicizmus az ábrándtalan, de méltósággal viselt férfiévek s az egyént pusztán belső szabadságra korlátozó történelmi helyzetek egyik autentikus filozófiája.” (18-19.)

Lőrinczy Huba Márainak ezt a sztoicizmusát becsüli nagyra, s ennek naplókban, regényekben vagy esszékben tárgyiasuló változatait értelmezi. Tudja s rendre dokumentálja is e világ fokozatos elsötétülését, egyre komorabb alaphangját, de joggal szögezi le, hogy Márai gondolkodása „nem vész totális szkepszisbe, nem úrhodik el benne egy mindent megkérdőjelező, mindenre legyintő relativizmus. Márai értékvilágának megvannak a mozdíthatatlan, állandó irányfényt sugárzó csillagai, melyek a tévelygést, a széthullást, az önelvesztést ab ovo lehetetlenné teszik. Vezérlői, létfilozófiájának sarkpontjai jellegzetesen polgári axiómák és ideálok”. (49.) Ezeket - az 1943/44-es naplókról szólva — számba is veszi. Nemcsak „konzekvensen hirdetett elvek s konzek376