Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Lengyel András: Egy sztoicizmus természetrajza (Lőrinczy Huba Márai-tanulmányairól)
LENGYEL ANDRÁS Egy sztoicizmus természetrajza LŐRINCZY HUBA MÁRAI-TANULMÁNYAIRÓL Az idehaza Mára! Sándort évtizedekig körülvevő csönd, ma már tudjuk, mesterséges, irodalmon kívüli eszközökkel fönntartott csönd - „szilencium” - volt. Nem az érdektelenséget jelezte, de elrejtette, elfedte az olvasói érdeklődés (és elutasítás) természetes dinamikáját. Hogy ez csorbította az író alkotói lehetőségeit, nagyon valószínű, ám magát az alkotást mégsem akadályozhatta meg. - Márai emigrációban is jelentős művekkel gyarapította életművét. A Márai-oeuvre értelmezésének és kritikai mérlegelésének lehetőségeit azonban ez a helyzet gyakorlatilag megszüntette. Az emigráció, amelyben az író 1948-tól haláláig élt, klasszikus nagyságként, afféle „magyar Thomas Mannként” tisztelte, de nemigen volt képes elvégezni az életmű kritikai földolgozását. Itthon pedig az értelmezés nyilvános lehetőségei eleve hiányoztak; jószerivel nevét sem „illett” leírni. (Jellemző erre a helyzetre, hogy az Esterházy Pétertől elhíresített aforizma az alanyban és állítmányban való gondolkodásról úgy járta be az irodalmi életet, hogy Esterházy vendégszövegeinek filológusai sem jöttek rá: az aforizma atyja Márai Sándor, az ötlet tehát egyáltalán nem az Esterházyé.) Pedig azok a gondolkodástörténeti választások, amelyek Márai gondolkodásának centrumát alkotják, s ma is elfogadásra (esetleg elutasításra) késztetik az olvasót, nagyon is lényeges és megbeszélést igénylő problémák. Egyidejű kritikai földolgozásuk nagyon megkönnyítette volna mai létproblémáink megértését, érzelmi és intellektuális tudatosulását. A kései modernitás kérdéskörének aktualitása persze azóta sem veszett el, sőt - ha lehetséges - még elevenebb, sajgóbb lett. De Márai választásai immár „merevek” — nem alakíthatják őket az olvasói-kritikusi reflexiók, s ezek nem inspirálhatnak újabb Márai-műveket. A visszatekintő - mintegy történeti létmódú - értelmezések száma, persze, az utóbbi néhány évben így is fölszaporodott; a „szakma” - rossz lelkiismeretén enyhítendő - mulasztásait pótolni igyekszik. Ám ez az újabb Márai-irodalom - a fogantató világnézeti vákuum természete szerint-jórészt egysíkú: rekompenzációs jellegű. Améltánylás szavai mögött kimondatlanul maradnak a kételyek, az ellenvetések. Van abban valami lehangoló, hogy Márainak a modernitáshoz való viszonyát még ma is egy évtizedekkel ezelőtti vitapartnere szövegének újraközlésével kérdőjelezik meg. (Vő. Kodolányi János írásával a Kortárs 1994/1. számában.) Fejünk fölött tehát - eleven vita helyett — halottak dialógusa folyik. Az utóbbi évek nagy politikai fordulata persze a szakszerű értelmezések előtt is fölnyitotta a zsilipeket; a könyvkiadás s az irodalomtörténész „szakma” újabban szinte versengve fordul a Márai-életmű felé. Művei új kiadásain túl rövid idő alatt két könyv is megjelent róla (a Rónay Lászlóé és a Szegedy-Maszák Mihályé), egy harmadik, a Fried Istváné megjelenés előtt áll - s most itt van Lőrinczy Huba esszéfüzére is. („...személyiségnek lenni a legtöbb...” Márai-tanulmányok. Szombathely, 1993. Savaria University Press, 230 oldal.) Az új Márai-értelmezés szerzője, Lőrinczy Huba maga is ritka típust képvisel a mai magyar irodalomtudományban. Főiskolai tanárként is, irodalomtörténészként is lépést tart a szakma megújulásával, beépíti fölfogásába mindazt, amit a kor színvonalán állónak ismer el. De eszménye, jól láthatóan, nem a scientista irodalomtudomány; 375
