Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: A dómépítés előmunkálatai (Fried István: Márai Sándor titkai nyomában)

legendákat, s az okfejtések is rendre rámutatnak a homályos pontokra, a ma még ismeretlen, hozzáférhetetlen faktumok, dokumentumok (etc.) sokaságára. A Márai-kutatásnak csupán a kezdetén tartunk - int újra meg újra Fried István, márpedig amíg tényszerűen, filológiailag nem tudunk eleget s föltétlenül megbízhatót az alkotóról s művéről, rendkívüli óvatosságra, visszafogottságra van szükségünk, s minden állításunk, következtetésünk, nagy ívűnek szánt fejtegetésünk többé-kevésbé hipotézis jellegű lehet csak egyelőre. Jogos a figyelmeztetés, jogos az óvás, s kivált rokonszenves fogás Fried Istvántól, hogy könyvében gyakorta a szövegbe ékelt kérdőjellel utal az önnön kijelentéseit illető kételyeire, jelezvén ekként tudása, értesültsége, bizonyossága határait.

A könyv - magától értetődőn - nem éri be azzal, hogy a hiányzó „láncszemek” múlhatatlan fontosságát emlegeti. Fried István a kutatásban, a mellőzött, feledett avagy elveszettnek vélt dokumentumok feltárásában is jeleskedik, előásván s találóan kommentálván Márai 1919-ben (!) írt Naplóiét, illetőleg 1921-es, expresszionista drámakísérletének magyar nyelvű töredékét (25-36.). Mivel utóbb mind a diárium, mind a színjáték műfajában - kivált az elsőben — emlékezetest alkotott a szerző, korántsem mellékesek avagy érdektelenek e korai, még dadogó, kezdetleges próbálkozások. A Férfiak (eredetileg, német nyelven?: Männer) című darab fragmentuma - túl vallomásfutamainak, merész szóképeinek felötlöen expresszionista jegyein - már csak azért is rendkívül fontos és tanulságos szerintünk s számunkra, mivel föltűnik benne máris az érett Márai regényeit (!) olyannyira jellemző megoldás: a dialógusszituációban voltaképpen magánbeszéd hangzik el. Az egyik szereplő áradó monológját meghallgatja, illetőleg kurtán „végszavazza” csupán a másik - ugyanígy lesz ez majd a Válás Budán, a Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek nagyjelenetében, más, e fogással élő (netán ezt módosító, továbbfejlesztő) műveket immár nem is említvén. Maradéktalan hát az igazsága Fried Istvánnak: ha ismerni, érteni akarjuk a későbbi Márait, nem hanyagolhatjuk el a korait; s ámbár a húszas évek közepétől, még inkább a végétől mind nyilvánvalóbb az életműben a szemlélet, a stílus (és egyebek) változása, fontosabb a diszkontinuitásnál a kontinuitás. Ugyanegy Dóm épül itt, még ha — miként annyi katedrális (például a freiburgi) esetében — a román stílű kezdet a legszebb gótikában folytatódik is. Épp e megfontolás vonja Fried István vizsgálódásainak körébe a kamaszfővel publikált s fölötte esendő Márai-novellát, a Kristóf kezd rosszat sejteni címűt (15-17.). Problematikájával, egyes művészi fogásaival, de még névhasználatával is jóval későbbi alkotások halavány előjátéka eme história, „oroszos” (Goncsarovot, Tur- genyevet idéző) vonásai jelezhetik esetleg a szerző érdeklődésének irányát, irodalmi műveltségének egyik gyökérszálát, s a magunk részéről azt is megjegyeznék: a zsenge történet ugyanúgy krízishelyzetet ábrázol, mint a harmincas-negyvenes évek számos regénye. Nagyon kell ügyelnünk a pályakezdő Máraira, a lázadás és a lehiggadás, a létforma- és hivatáskeresés, a hang- és stíluspróbák esztendeire, szem előtt tartván folyvást: eszmélkedésének, értékvilágának, művészetének forrásvidékét a századfordulón, a Ferenc József-i békeidő alkonyán leljük meg (13.). Az a kor adta alapvető élményeit, annak ideáljai, berendezkedése, Rendszerré torzult Rendje ellen zendült ifjú titánként (13-14., 35. stb.), hogy - a maga módján - mégis ahhoz térjen meg utóbb (81-86.).

Mivel - Fried István jogos, érvekkel-bizonyítékokkal sűrűn aládúcolt föltevése szerint - Márai életműve kontinuus, így szerves egész, s egyetlen szellemi középpont körül örvénylik, nincsenek teljességgel érdektelen, elhanyagolható, háttérbe szorítható műfajai s darabjai. A mellékesnek tetsző alkotás is őriz valamit a lényegből, a gyarlóbb, esztétikailag erőtlen produkció avagy a rögtönzés, a könnyed ujjgyakorlat nemegyszer hírnöke a majdani remeklésnek. Nincs kétség: a regény, a regényes (ön)életrajz, valamint a napló volt a műfaj, amely leginkább rendeltetett Márai Sándor számára, amelyben megszülettek pályafutása legrangosabb, legmaradandóbb teljesítményei, ám a hagyaték többi, vagyis minden összetevőjére figyelnünk kell. A publicisztikára csakúgy,

372