Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: A dómépítés előmunkálatai (Fried István: Márai Sándor titkai nyomában)

mint a lírára, a novellákra éppúgy, mint a karcolatokra (18.). Az újságíró és a szépíró Márai közt igen szoros a kapcsolat - hangsúlyozza Fried István (12-13., 18-19., 55., 56. etc.), s könyve — túl az elszórt megjegyzéseken — külön tanulmányt is szentel „a rejtőzködő lírikusának (37—62.). Nem csupán öt, szinte teljes feledésbe hullt vers autentikus, finom észrevételekkel teli interpretációját nyújtja ez a stílszerűen öt „tétel”- ből összerótt értekezés, hanem jó pár, az életmű belső kapcsolatait, áramlásait illető tanulságotis. Azt tudtuk korábbról, hogy 1930 (a hazatérés) táján Máraiban jószerével elhallgatott a költő, s hogy az elnémulás legalább annyira jelzett önelnémítást, mint kiapadást, tudtuk azt is, hogy innentől a lírikusi megszólalás ritka alkalmai különleges figyelmet érdemelnek. Arra viszont már Fried István mutat reá, hogy a poéta csak látszólag szünetel az íróban, mivel a poézis - alakot cserélvén — a kis- és nagyepikába, valamint a konfessziós-bölcselkedő művekbe költözik (39., 49.), hogy épp e váltás során s következtében (is) formálódik ki a Márai-regény oly jellegzetes modellje, s hogy mennyire összefügg mindez a szó, a nyelv, a kommunikáció - sokaktól érzékelt s megjelenített - válságával (39-40. - később: 65-74.). A versírás a 30-as évektől - vonja le a konzekvenciát a szerző - „... mindig valamely jelentős mondandó próbájául szolgált, kapcsolatban a prózai epikával folytatott küzdelemmel” (45.). Korántsem csökkenti a többi tanulmány érdemét, ha úgy tartjuk: a könyvnek nem csupán a legterjedelmesebb, hanem a leggazdagabb, legtávlatosabb okfejtése éppen ez, s benne Fried István — mintegy „mellékesen” - izgalmas és meggyőző összefüggéseket is föltár Márai és Krúdy, Márai és Kosztolányi művészete közt (38-39., 45., 58., illetőleg: 48-49., 55., 56—57., 59-60.). Három kiegészítő megjegyzést fűznénk e tömérdek okulást tartogató gondolatmenethez: az itt elemzett költemények zöme tán nem véletlenül idézi emlékezetünkbe a kortárs, Szabó Lőrinc versbeszédének tudatos kopárságát (szinte bizonyos, hogy a majdani, ez irányú vizsgálódások nem lesznek haszontalanok s gyümölcstelenek); az apa alakja, jelképpé emelt élete s halála — túl a Fried István számba vette műveken - a Válás Budán című regénybe is beépül (Bp., 1993. 22-29.); s a magunk részéről úgy vélnők, hogy a Copyright című, 1935 kora nyarán publikált Márai-szonett már előlegezi a Béke lthakában alapgondolatát: minden valódi személyiség öntörvényű, megismer - hetetlen világ, tünemény és fantom egyszersmind.

A szó, a nyelv, a kommunikáció (s vele együtt a civilizációvá satnyult-merevedett kultúra, valamint a polgári-értelmiségi lét) krízisét ábrázoló Márai-könyvek „ősmodell- jét” A sziget című, 1934-es regényben pillantja meg e kötet (40., 63-74.). A mű főhőse, a nyelvtudós és történész Askenasi hasztalan tépi ki magát a banalitások és konvenciók világából, rendre újabb banalitásokhoz és konvenciókhoz érkezik, mígnem lázadása riasztó action gratuite-be fúl, s föl dereng előtte a lét abszurditása. Izgató, bár esztétikai szempontból korántsem tökéletes regény ez, s Fried István minden korábbinál auten- tikusabb elemzése nem is kendőzi avagy mentegeti hibáit. Az okfejtés fölöttébb indokoltan (s csak látszatra váratlanul) szembesíti Márai művét Camus Közönyévé 1, érzékenyen regisztrálván a két könyv hasonlóságait s különbségeit (71—72.,), s rendkívül meggyőző az is, amit A sziget perspektívaváltásairól, illetőleg nyelvhasználatának a közlés egyetemes válságát kifejező sajátosságairól olvashatunk (65-67., 72-73. — a tudatosan elbizonytalanító előadásmódról másutt is szó esik: 58—59.).

Kitetszhetett az eddigiekből is Fried István könyvének súlya, jelentősége, ám a tanulmánycsokor - számunkra s tán nemcsak számunkra - leginkább reveláló észrevételei a Márai-életműben oly gyakori ismétlésekre, önidézetekre, utalásokra, irodalmi reminiszcenciákra vonatkoznak. A régebbi ítészek egy része diszkréten avagy érdektelenül hallgatott e jellegzetességek láttán, nem is kevesen viszont modorosságot, invencióhiányt, üres rutint véltek fölfedezhetni bennük. Fried István merőben új elképzelést fejt ki könyvében. Izgalmas és szerfölött termékenyítő gondolata szerint az ismétlésekkel, motivikus és szintagmatikus utalásokkal életművének kohézióját, írói világának szerves egységét hangsúlyozza, illetve teremti meg Márai, az irodalmi idézetekkel és reminiszcenciákkal pedig — mintegy emblematikusan - jelzi, hogy egy

373