Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: A dómépítés előmunkálatai (Fried István: Márai Sándor titkai nyomában)
LORINCZY HUBA A dómépítés előmunkálatai FRIED ISTVÁN: MÁRA1 SÁNDOR TITKAI NYOMÁBAN Áljelzés híján, gyaníthatóan igen csekély példányszámban, jószerével észrevétlenül látott napvilágot az elmúlt év végén ez a fontos és okos könyv. Hasztalan háborgás helyett már csak rezignáltan mondjuk: így megy ez mostanában. Mialatt fércművek dicsőségét rikoltja a reklám, s álértékek garmadája pöffeszkedik a könyvpiacon, rangrejtve, — Kiss József versének szavával — „csempész dugáru”-ként létezik, létezhet csupán az igazi teljesítmény, hogy még a szakmabeliekhez, az avatottakhoz se föltétlenül jusson el. Hovatovább csak ajándékként, a szerzők baráti gesztusának köszönhetően férhetni hozzá rangos, így nélkülözhetetlen tudományos munkákhoz. Rangos, így nélkülözhetetlen? Napjaink sugalma éppen az: rangos, tehát nélkülözhető. Ha már Ambrus Zoltán tudta: „A bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeres boltokban”, ha már Tóth Árpád „fájón” sóhajtotta: „Minek a lélek balga fényűzése? // (...) Másra kell ideg s velő. // Józan dologra. Friss tülekedésre” (a keserű és komor Márai-megjegyzések sokaságát itt most nem is említve) — csakugyan nincs értelme a háborgásnak. Marad a rezignáció és a gyönyörű kényszerképzet: a világban mégis a szellem dolgai az egyedül lényegesek. Amint Szerb Antal felejthetetlen iróniával ábrázolt Waldheim professzora mondja: „... mindenkinek, aki nem hülye, tudománnyal kell foglalkoznia, saját lelki üdve érdekében. (...) A gyakorlati élet mítosz, blöff, amit azok találtak ki a maguk vigasztalására, akik nem képesek szellemi dolgokkal foglalkozni” (In: Utas és holdvilág. Bp., 1964. 171., 172.). Fried István - hangsúlyozzuk még egyszer: fontos és okos — könyve nem csupán a címével utal Proustra, hanem gyakorta (mutatis mutandis) a módszerével is, felidézvén Az eltűnt idő nyomában híres asszociációs technikáját. A francia mester regényfolyamában hol egy teába mártott sütemény (a híres „madeleine”) íze, hol egy galagonyabokor váratlan látványa, hol egy asztalkendő érzékelése indítja meg az emlékképek, képzettársítások áradatát, a magyar tudós tanulmányfüzérében pedig a Márai-életrajz és -életmű apróbb vagy nagyobb tényei töltenek be hasonló funkciót, lesznek kiváltói a szellemidézésnek. A vérbeli filológus, a már-már valószínűtlen olvasottságú Fried István irodalomtörténészi fantáziája mindig a faktumok érintésétől kap szárnyra. Könyvében egy-egy tényhez a kérdések, hipotézisek, összefüggések, következtetések sokasága tapad, s ha van - elismeréssel elegy - bíráló megjegyzésünk az itt közreadott okfejtéseket illetően, az épp a lehetséges asszociációk túl sűrű rajzására vonatkozik. Annyi izgalmas feltevése, közlendője, konzekvenciája akad Fried Istvánnak a Márai- fenoménról, hogy gondolatmenete némelykor (például: 79.) elnehezül, némiképp levegőtlenné válik: összezsúfolódnak, egymásra torlanak a problémák. A gondolat- és ismeretbőség következése ez, mondhatnék: az irodalomtörténészi erény túlzása. A Proustot idéző köteteim más szempontból is találó: fölhívja a figyelmet arra a szellemi kapcsolatra, amely a francia klasszikushoz fűzte Márait. A magyar epika nagyságát - tanúsítja egyebek közt megannyi naplóbejegyzés - élethossziglan foglalkoztatta a prousti kihívás, a prousti regénymodell, s ámbár őróla is (miként annyiakról) odavetett néha fitymáló, lekicsinylő ítéleteket (vö.: Napló 1945-1957. Bp., 1990. 318.), a respektáló, magasztaló futamok jóval gyakoribbak. Ma még feltáratlan, mit köszön370
