Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)

jelzi: „Világunk iszonyú és pokoli. Mit tegyünk egy ilyen korban?... Mi más maradna számomra, mint összegörnyedni és várni a végső katasztrófát, amely bizonyosan be is következik.” S ha már az elődöknél tartunk, a Bertha Zoltán által indokoltan említettek mellé feltétlenül odakívánkoznak a magyar „tudathasadásos és drogirodalom” olyan klasszikusai, mint Csáth Géza, Cholnoky Viktor vagy Hajnóczy Péter. Az analógiás rokonságokra gondolva pedig óhatatlanul eszünkbe jut, hogy Krasznahorkai Sátántangója csak egy évvel korábban jelent meg, Az ellenállás melankóliája pedig még csak ezután készül el. Ez a szerteágazó világ- és magyar irodalmi kapcsolatrendszer önmagában természetesen nem teszi értékesebbé Mózes művét, de a fentebb említett erényeit átszőve gazdagítja jelentésvilágát.

A műegész értelmezésekor nem mondhatunk le arról a jelentéssíkról sem, még egy ilyen esztétikai hitele miatt kortól és időtől függetlennek látszó, általános érvénnyel bíró regény esetében sem, amely az ún. keletkezési körülményekkel tart kapcsolatot. Ha Kafka regényeinél általában nem felejtjük el megemlíteni azt, hogy a pusztulásra ítélt, széthullóban lévő Osztrák—Magyar Monarchiában egy prágai német ajkú zsidó írótól származnak, vagy Ionesco Rinocéroszokja kapcsán azt, hogy a félelmetesen terjedő tömegpszichózist elsősorban romániai élményeiből ismerte meg még a harmincas években, akkor Mózes Attila regényénél is rámutathatunk arra, hogy az a nyolcvanas évek közepén született Romániában egy kisebbségi magyar író műveként. Mondhatni: másutt nem is születhetett volna, hiszen a regényben ábrázolt világ egésze a maga kétarcú hamisságával, pusztulásra érettségével, de részletelemei, önpusztító sorsai, kérdésfelvetései (például: menni vagy maradni?) is olyannyira magukon viselik a kor és a hely jegyeit. Miközben, ahogy Ionesco orrszarvúja is „sokkal ijesztőbb és szörnyűbb, semhogy egyetlen ideológia kisajátíthassa” (saját megfogalmazása szerint), úgy Mózes jaguárjai, darazsai, alakváltozatai sem azonosíthatók konkrétumokkal, márcsak azért sem, mert inkább mély individuális és egzisztenciálfilozófiai tartalmakkal tartanak kapcsolatot, mint közösségi meghatározottságokkal. Szilveszter alkoholizmusba menekülő önpusztító sorsában, helyben maradásában („itt maradok az orruk alá rohadni!”) pedig a korjegyek mellett - a Mózes Attilát ismerők számára - nehéz nem meglátni magát a szerzőt. Aki ugyan szenvtelen tárgyilagossággal és hűvös objektivitással beszéli el Szilveszter történetét, helyzetein és mondatain a személyes sors, a leplezni kívánt vallomásosság mégis át-átüt. Talán épp azért is szól bele egyszer váratlanul egy lábjegyzettel a regényvilágba, hogy kívülállását és a dolgokra való rálátását hangsúlyozza (de emlékezhetünk a bonyolult címadásra is): ,A grafikai ábra idézését a főhős különös - jobbára érthetetlen - logikai módszerére, valamint sejthető elmeállapotára való tekintettel mellőzzük. (Szerző)”

A regény megjelenéséig nem is igen volt még egy olyan Mózes-mű (A vénasszonyok nyara lesz majd hasonló), amelyben a szerző személye, életkörülményei, egzisztenciális és művészi problémái ennyire jelen lennének. Nem hiszem, hogy minderre csak évtizedek múlva mutathatnának rá az irodalomtörténészek. Azt sem hiszem, hogy a megemlítésével lelepleződött az író, vagy a regénye értékei egy mákszemnyit is csökkentek. Ellenkezőleg, számomra az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című beszélyt önértékén túl, szerzőjének rejtett személyes vallomása teszi megrendítő olvasmánnyá.

369