Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló
VARGA IMRE Indiai eseménynapló 1992. november 6., 7. Mennyit ábrándoztam, álmodoztam róla. Milyen lenne, ha megtörténne velem egyszer? S mi hatna rám vajon legerősebben Indiából? Most ülök a követségi mikrobusz egyik ülésén, kocsink rohan az út bal oldalán, hindu vezetőnk rátülköl minden akadályra. Száguldunk veszett sebességgel, odakint a hajnalodó város, vályogviskók, útkereszteződések, vállken dőbe burkolózva ketten sietnek át az úttesten. Dudál a társaskocsink, valaki arról beszél, hogy az előzési küzdelemben mindig a nagyobb jármű a győztes, a kisebb enged, kénytelen visszahúzódni. Most és itt még ez a magyarázat is álomba való, így együtt ahogy ezt élem, mintha nem lenne tapasztalati valóság, hanem inkább képe, jelzése valaminek, mintha fólébrednék egy álom közben, mi több, bele az álomba. Az események történnének velem, lelkiismeretemre bízva, hogy mit teszek ebben a helyzetben. Amikor már érezhető az ellenfél szorongató ereje, amikor álmomban a rettenet már félém hajlik, elszánás kérdése csupán, hogy repülni kezdek. De most itt nincs különösebb veszélyérzésem, hirtelen kanyaroknál, fékezésnél megmarkolom az ülés karfáját, látom, jobboldalt suhannak el mellettünk a szemből jövő járművek. A repülőtéri átrázódás, óráink előre igazítása négy és fél órával, várakozás, amíg csoportunk hovatartozása tisztázódik. így izgatom magamat is a térben s időben. Öten vagyunk (csoportunkban) ebből ketten a delhi Szociálpszichiátriai Világkonferencia vendégei, tolmácsnőnk is előadó, de ő már nem kap minisztériumi szállást, étkezési kedvezményt, ame- rikás magyar természetgyógyászunk pedig a maga költségén van itt, jómagam a vendégek vendége vagyok, étkezésemet, útiköltségemet fizetik, kapok némi zsebpénzt is, s hoztam magammal egy kevés költenivalót, egyik barátom ajándék százdollárosát, a végső szükség idejére. De most még ez az álomszerű, ricsajos, tülkölős, harsogó nevetéssel kísért bevonulás. Az álom. Ez az érzés hosszan tart, időzhetek benne, közben köszönettel átveszem a követségi ember által nyújtott papírpénzt, megnézem, hátranyújtom a mögöttem ülőknek, ami nekik jár, álombéli most ez a papírbankó is. S hiába tűnődöm azon, miért érzem magam odaát: az időeltolódás, a forgalom szokatlan iránya nem fedik le teljesen ezt a csodát, hogy a delhi repülőtérről robogunk befelé, most pedig behajtunk egy szálloda udvarára, két útitársunk kiszáll, mi megyünk tovább, befordulunk egy mellékutcába, megállunk: egyetemi vendégház. A követségi ember fólcsöngeti a portást, bejegyzik neveinket a vendégkönyvben, s aztán férfiak és nők külön-külön elfoglalhatjuk szobáinkat. 31
