Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló
Most szét kell törni az álom üvegfalát, hogy a képtelen helyzetből ismét valóság váljon. Ahogy Judit nevünket kiáltozva ott áll a vendégház egyik lépcsőfokán, fáradtan, esetten, csalódottan, sírógörccsel küszködve, és panaszkodik keserűen: márpedig ő itt nem alszik. Végigállja az éjszakát, de lefeküdni, nem, leülni sem tud ezen a helyen. A lepedő tépett, hanyagul mosták, a takaró pokróc mocskos meg nyilván szúrós. Borzalom! Szörnyűség! Áll a lépcsőn égő szemmel, vigasztalnám, de nem érkezik nyelvemre csillapító szó, fáradt vagyok, égek kormozódó lánggal az utazásban, még a távolság zokog, morajlik, makog bennem, ami az elhagyott otthon s e között a Guest house között van. Hajnali öt óra (nálunk most van éjfél. De hát a nálunk most itt van, ezzel az összezavart idővel). Egy szúnyog döngicsél, zilikél, odakintről autótülkölés, gépdohogás, morajlás, madárcsicsergés árad, a szúnyog a maga módján üdvözöl, rám száll, elhessentem, s bekapcsolom a mennyezeti légkeverőt, hadd hajtsa el a hívatlan vérszívót. A folyosón már az ébredő szállónk zajai, saty- tyogó, botorkáló emberek, köhögések, kurjantások, kiáltások, a nyitott közös fürdőszobából harákolás, vízcsobogás, s a reggeli tisztálkodás hangjai. Szombat reggel van. Európa itt ül, formát találva ebben a formátlanul kavargó érzés- és gondolatvilágban, Európa egy része itt ül égő szemmel, térdén jegyzetfüzete, a maradék Attila-forrásvíz az asztalon, az autók, a motorok zajában fonódva némi híg indiai zene, ajtócsapódások, szagok, zihál belé és elremeg tőlem ez a beton cella és vele az udvar, a város. Az alvás helyett forgolódás, az idegenbe került védtelen lény fáradtsága és készenléte. Délután már elfoglaltságunk is van. Egy külvárosi egyetemi kórházban, egy ajurvedikus módszerekkel gyógyító intézményben töltjük időnket. A boncteremtől a helyi patikáig és könyvtárig bebolyongjuk az épületet, érezzük a régit, a mesebelit, amikor például a gyógyszerész, mint egy alkimista jelenet megképződése, hosszú, ősz szakállal, bő lebernyegekben föltűnik a rácsos kis ablak mögött, mozsarak, üvegcsék, gyógyfüvek veszik körül. Vizslat a szemünk: egy márványtábláról leolvassuk, hogy az épületet „Mahátma” Gandhi alapította 1921-ben. A gyógyfüvek a kórház területén teremnek, a főorvos és kísérete mutogatják a paradicsomi kertet. S egyszerre megállunk és bámulunk tátott szájjal az egyik pálmafára: füttyögő mókusokat látunk. Az apró állat madárszerű hangokat hallat, és bozontos farkával kíséri magát, ütemesen csapkodva az ágat, amelyiken éppen megkapaszkodik. Kísérőink nemigen értik, mi ejtett bennünket bámulatba, itt ezek a mókusok mindennapiak, szokásosak, rengeteg van belőlük, mutatják tovább a csodakert újabb növényeit: a nyugtatásra, vértisztításra, sebgyógyításra alkalmas herbák sorát. Hazamenetel után rövid alvást pótló lazítás, tisztálkodás, ejtőzés — majd együtt indulunk a nagykövetségre meghívottként. A követség emberei szeretnének mindent tudni utunkról, terveinkről, de még annyi mindenben mi is bizonytalanok vagyunk. A főkonzul ismeri csoportvezetőnket, szurkol, hogy ne ragadjunk bele ittlétünk alatt a sárba. Végigjárjuk a követség telepét. Körülöttünk sötétben pihen a diplomatanegyed. Kikerüljük az úszómedencét, mellette a nyugágyakat, gyerekjátékokat, botorkálunk a fák alatt. Hazaérve a követségről még mocorog bennünk 32
