Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)

A szerző művészileg ötletesen és hitelesen motiválja a gyilkos tettet, azt ahogyan a képtelenül bizarr helyzet a név-betű-közösségben, az alakváltozatok és mondatszólamaik gyorsuló egymásbaolvadása során önmagából forrja ki az elkerülhetetlen mozdulatot. A Leon-Nóra alak agyoncsapása nem is személyüket sújtja már, hanem a kettejükben közös lényegit, s a helyzet megszüntetését jelenti Szilveszter számára: utána megkönnyebbül, a gázsziszegés és a jaguárok eltűnnek, a történetnek vége. Az olvasóban azonban továbbél a kétely a helyzet megoldását illetően, de azon túlmuta- tóan is. Szilveszter a történet egy korábbi pontján Nórát figyelmeztető, önmagát megnyugtató példázatként idézte fel egyik gyermekkori emlékét szülővárosa folyójának hatalmas pusztító árvizéről. Az ár levonulása után a folyó visszatért a holtágnak nevezett, két kilométerre lévő korábbi medrébe. Az a gondolat nyugtatja tehát Szilvesztert az elkerülhetetlen vég közeledtét érzékelve, „hogy minden katasztrófa után új rendre ébred a világ, amelyik semmivel sem rosszabb, mint a régi. Igaz semmivel sem jobb, csak éppen valahogy lelkesedésre késztet, csak azért, mert új”. Ez az önvigasztaló példázat Szilveszter személyét és sorsát tekintve (bár „Most már természetesnek és áldásosnak tetszett szinte elfeledett előző állapota”, korábban azt is elviselhetetlennek minősítette) semmi másra nem alkalmas, mint a sorssal való megbékélésre, csendes rezignációra ösztönzésre. Egy ilyen schopenhaueri alkat azonban nem is igen juthat ennél tovább. Az isteni kegyelem lehetőségét, közelségét sugallja talán, gyakran visszatérő motívumként, az ablakából látható templomkert, az épülethátsó, a színes üvegeken átszűrendő orgonaszó, a harangkondulások, de Szilveszter meg sem próbál részesülni abban (sosem tudta meg, az épület hátát nézve, tulajdonképpen melyik isten fordít örökké szándékosan hátat neki).

A regény rondószerű befejezése néhány hangsúlyos, álomkeretet sejtető kezdőmondatának megismétlésével, a kezdet és a vég egymásba érésére, egy Pascal-szállóigére és a folyópéldázatra való ismételt utalással — annak ellenére, hogy az utolsó mondatok látszólag nyitva hagyják a könyvet — felerősíti a regény atmoszférájának kisugárzását a lényegi változatlanságra, az örök jelenidejűségre, a céltalanságra, a hiábavalóságra vonatkozóan. A nyitottnak látszó befejezéssel együtt a műegészből tömény pesszimizmus, reménytelenség árad a létezés értelmét, az emberi sors, az emberi értékek lehetőségeit illetően. Ez a kegyetlen könyv olvasója számára végül is nem sok reményt hagy. Hacsak az nem jelent reményt és biztatást, hogy a szerző ezt a világképet és létérzékelést egy jelentős műalkotásban fogalmazta meg. A tökéletes, arányos kompozíció, a plasztikus és helyenként számyalóan lírai nyelvi megformálás, az előre és hátra utalások kidolgozottsága, a motívumok és szimbólumok láncolatának együtthangzása, azt is mondhatnánk, hogy széppé teszi ezt a művet. Nyugtalanító, esetleg undortkel- tően kiábrándító és ugyanakkor szép, miként a regénybeli bronz gyertyatartó.

Mózes Attila egy 1987-es interjúban az egy éve kész regényéről annyit mondott: „»furcsa«, irodalmunkban jószerivel előzménytelen”. Feltehetően az erdélyi magyar irodalomra értette az elözménytelenséget, hiszen művének elődeit és rokonait mind a világ-, mind a magyar irodalomban meg lehet találni, anélkül, hogy eredetiségét egy pillanatra is megkérdőjeleznénk. Sőt ez is inkább a szerző művészi tudatosságát jelzi; mintha azzal is regényvilága vonatkoztatási, érvényességi körét igyekezne kitágítani, hogy rejtett vagy nyűt utalásokkal meg-megidézi egy-egy rokon szellemiségű vagy alkotásmódú mű világát. [Említett tanulmányában Bertha Zoltán a regény némely sajátossága kapcsán így fogalmaz: „Ezekkel a tulajdonságaival villant rá ez a mű az Oscar Wilde-i és kafkai, babitsi (A gólyakalifa), a woolfi (Orlandó) és Marcel Aymé-i (A faljáró) vagy a (közelebbi) Bogdán László-i előképekre, rokon sajátosságokra.”] Ilyen utalásnak érzem én például a bulgakovi kandúr többszöri megidézését (A Mester és Margaritából), vagy a Ionesco rinocéroszainak felbukkanását („És ugyanazon az ajtón át beözönlenek hozzám a lila jaguárok, de kívül rekednek a sötét testű orrszarvúak. Bent kurrogva fenyegetnek a macskafélék, kint páncélos bőrűek dörömbölnek.”). Ionesco egy 1986-os nyilatkozata is a két író közötti világképi, létszemléleti rokonságot

368