Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)

(„A darazsak csak figyelmeztettek a túlérett évszakra, mely addig észrevétlenül fenyegetett. Milyen lesz a városom, ha egy reggel arra ébred, hogy teljesen megváltozott, amikor már nincs mit tennie a nem kívánt változás ellen? - töprengett Szilveszter.”) Az olyan utalások, mint a „még nem történt meg minden rossz”, „a nem kívánt változás”, „Perceink megszámláltattak” azt sejtetik, hogy Szilveszter egy közelgő, menthetetlenül bekövetkező változás, romlás előjeleként éli meg a lét leplezetlenül megmutatkozó kétarcúságát. Leonórát először képzelete termékének tekinti, majd örül valóságos létének, de az átváltozások után már a Gonosz incselkedéseként, a „zuhanásaiban” megérzett másvilág, túlvilág üzeneteként, előreküldött hírnökeiként kezeli az alakváltozatokat, éppúgy, mint jaguárjait. Személyükben, kétarcúságukban kapcsolódik össze tehát Szilveszter kettős világa, a „benti” és a „kinti” világ, a képzetek világa és a kézzelfogható világ, így teremtődik meg az átjárás az antiváros látomása és a fenyegetően közelítő egyetemes pusztulás sejtelme között.

A regénybeli valós város és Szilveszter viszonyának finom körvonalazása, magába foglalva egy jellegzetesen modern művészsors dilemmáit, a pesszimista létérzékelés életrajzi motivációit, valósághátterét teremti meg. Szilveszter nemcsak a családjától való elszakadás miatt válik magányossá, hanem mert a társadalomból is kizáródik, illetve, mert maga kivonul abból a világból, amelyet egyre embertelenebbnek, idegenebbnek érez. A világból, amelyben „a zene nem kell senkinek, hacsak nincsen »használati értéke«”. Rá kellett jönnie, hogy ez „a világ nem reagálhat az ő dédelgetett benső hangjaira”, „Amit szeretett csinálni, az nem kellett senkinek, s ami az embereknek kellett, azt nem tudta csinálni”. Már csak legyintett a „korifeusok figyelmeztetésére, hogy komponáljon indulót, vagy könnyűzenét”. Szilveszter azok közé az emberek közé tartozik, akik „nem tudnak egy ütemre lépni a világgal” (Franz Kafka). Egykori haveri köre is kiégett, cinikus, képmutató emberekből áll, akikkel a szembefordulása egy idő után szükségszerű. Ez a világ nem érti, de nem is érdemli meg az igazi muzsikát, az elhallgattatott, kiherélt zongorának és a rajta való játéknak mintha épp ez lenne a szimbolikus jelentése, mint ahogy a süketnémák között eltöltött megnyugtató estének is. Nincs itt már szükség szóra, zenére (Szilveszter és Leon beszéd nélkül is megértik egymást), így törvényszerű a befelé fordulás, a befelé figyelés. Szilveszter önmagába zárkózása egyetemes tendenciát jelképez, amennyiben a pusztulásra ítélt világgal szemben az értékmentést és a maradék emberi szabadság megőrzését szolgálja. A darazsak inváziója is azt jelzi, túlérett már ez a világ, megérett a változásra, „itt és így egyszerűen elviselhetetlen, csak te még rövid ideje létezel” - tör ki a világundor egyszer Szilveszterből. A végkifejlethez közeledve viszont Leon szólítja fel öt: „Menekülj ebből a lassú pusztulásra ítélt városból, amíg lehet, hiszen itt beléd rekkentik a muzsikát. A barátaid is mind kiiratkoztak már az életedből. Csak a salakja maradt, a hőzöngők, meg az az egy-két begubózott alkoholista. Menj, amíg nem késő, mert a hangok addig gyűlnek benned és áporodnak, míg a fojtott gyulladás gennygóca megfertőz, elrohaszt...” Szilveszter azonban már rég eldöntötte, hogy nem menekül el, bevárja azt, ami közeledik: „itt maradok az orruk alá rohadni! Amíg itt vagyok, legalább érzem, hogy fájnak a gyökereim... Itt még legalább tudom, kire, ki ellen dühöngök, miért gyűlölködöm, másutt talán megfulladnék a közönyös szabadságban. Az állandó sértettség létformámmá lett. Talán már nem is tudnék emberi körülmények között élni...” Itt viszont számára nem marad más, mint az általános pusztulás részeseként az alkoholos narkotikumba menekülő önpusztítás. „Még nem sikerült teljesen lehur- bolnia magát, még mindig nem, még mindig, de már csak idő kérdése az egész, ez az egész... Lassan feléli, felégeti tartalékait” — olvashatjuk mindjárt a történet kezdetén.

A befejezéskor sem tudhatjuk viszont biztosan, hogy Nóra és Leon végül is honnan kerül elő. Szilveszter létundorának álomképei, narkotikus fantáziájának szüleményei, vagy a közelgő katasztrófa túl világi hírnökei? Valószínűleg mind együtt, de akárhogyan is, Szilveszter számára az egyre elviselhetetlenebb kételyt, s a belőle születő kétség- beesést jelenti a létük. Végül „Szilveszterben nem maradt más, mint a szabadulásvágy”.

367