Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)
magányuk, a létbevetettség miatti szorongásuk falait. A szerelem hatalma mindenhatónak látszik. Szilveszter egy idő után szerette volna önálló léttel, szabadsággal, függetlenséggel megajándékozni Leonórát, hogy aztán önként, magától, szabadon szeresse majd. Ezért is vitte el régóta hanyagolt, állandóan bulizó társaságába, ki „az emberek közé”. Az átváltozása és a visszaváltozása utáni lány, Nóra azonban, ahogy egyre függetlenebbé, szabadabbá válik, ahogy egyre inkább saját önző énjére talál, úgy távolodik Szilvesztertől, s a csodálatot, a szeretetet felváltja az iránta érzett szánalom, majd a gyűlölet. Eközben egyre közönségesebb, kegyetlenebb lesz, „Nem valakivel gonoszkodott, hanem gonosz volt, gonosszá lett”. Szilveszter ettől függetlenül sem tud a régi módon közeledni már hozzá, hiszen Leont nem tudja feledni, az undor minden ölelésükben ott van. így aztán lassan visszatér régi életformájához, „Megtért önmagába”, újra előjönnek a jaguárjai, kezdődnek a zuhanásai, s a másik világról való látomásai. A nyomorék, leírhatatlanul visszataszító Quasimodo-szerű férfi egyre megértőbb lesz Szilveszterrel szemben, fokozatosan „átérezve a másik nyomorúságát”. O nemcsak hallja Szilveszter jaguárjait, mint Leonóra-Nóra, de látja is, őt nem idegesíti Szilveszter kopogása a süket zongorán, sőt elmélyülten, értő füllel hallgatja, olyannak tartja „mintha kiszáradt erdőben holt harkályok szorgoskodnának”. Leon intellektuálisan felnő Szilveszterhez, szellemi partnerévé válik, miközben sokszor már ugyanazt látják és gondolják, képesek egymás gondolatait folytatni, végül nincs is már szükségük arra, hogy beszélgessenek. A rút külső mögötti lelki nemesség Szilveszterben baráti érzéseket kelt Leon iránt, aki részvéttel és önzetlenül azonosul a másik gyötrelmeivel. Az író remekel az emberi érzések kibontakozásának, fejlődésének, átalakulásának, a vonzódás és taszítás ambivalenciájának rajzában. A férfi-nő kapcsolat, a szerelem egyfajta paradigmatikus változatának, összetett érzésvilágának precíz bemutatása, ajellem és a lélek mélységeinek pszichologikus feltárása a különbségek és szembenállások minél élesebb kidomborítása végett történik. Leon és Nóra mindenben ellentéte a másiknak: „ö férfi, te nő, ő undorító, te szép, ő...” Leon becsületes, emberséges, önzetlen, érzékeny és okos, Nóra épp ellenkezőleg. Nóra és Leon olyan dichotómia, ellentétpár, amit a mélyben összeköt valamilyen rejtett közösség (mintha egy tőről fakadnának), ha más nem, az eredet közössége, s az egymásra vonatkoztatás ténye, hiszen egyik létének feltétele a másik léte. A filozófiai általánosítás szintjén azt mondhatnánk, az ember animális és transzcendentális, szellemi létezésének megjelenítői ők, de kettős jelenségük filozófiai hátterében akár a kan ti antinómiákat és a kierkegaard-i paradoxonokat is ott sejthetjük. Szilveszter is egyre inkább úgy látja őket, mintha ugyanannak a valaminek lennének az alakváltozatai: „Megkapta lepke alakban, hernyóvá változott... Lepkéből hernyó, hernyóból lepke. Orök-ugyanaz. De a talány, a rejtély bölcsebb mint a természet, s amikor már nem bírja a meztelen, undorító állapotot, visszakapja egy időre a pillangót. Évszakonként, időszakonként ismétlődő incselkedés a kétarcú lényeg alakváltozataival. Átváltozások az azonosságban, azonosság az átváltozásokban”. A jelenségből tehát Szilveszter maga is általános érvényű következtetéseket von le („semmi sem pontosan az, aminek látszik, minden mögött ott lappang az ellentéte kiegészítésként”, „Semmi nem tökéletes, s ami annak látszik, csak félorcáját mutatja”), vagy másként, a kettős alakban felismerni véli a világ, a létezés lényegi kétarcúságát: „amit eddig csupáncsak sejtett a jelenségek kétarcúságáról, az most végre teljes valóiban megmutatkozott a kettéválás révén. És ez mindössze egyetlen illusztráció a tényhez, ha mégoly riasztó és undorító is. Még nem történt meg minden rossz, amit el sem lehet képzelni, még csupán egy hajszálrepedés futott végig a környező világon, amelyet eddig egyedül csak ő láthatott”. Ettől kezdve számos jelenségben talál rá a lényegi kétarcúság igazolására, például szép és undorító egyidejűleg a bronz gyertyatartó, „húgyillatot és rózsabűzt” árasztanak a rózsák. A várost váratlanul ellepő és gyilkolni is képes darazsak szintén a mindenben megmutatkozó kettősségre, illetve a kettősség között lévőre figyelmeztettek, „arra, ami a legérettebb és a túlérett között történik”. 366
