Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)
ELEK TIBOR Erosz és a gonosz MÓZES ATTILA: ÁRVÍZKOR A FOLYÓK MEGKERESIK RÉGI MEDRÜKET „Egy-egy mondatnak, megjegyzésnek, felkiáltásnak az a sorsa, hogy soha ne érkezzék el a címzetthez, ne találjon senkire, ne jusson be a tudatba.” Mózes Attila legutóbb megjelent, A vénasszonyok nyara című kisregényének második mondata ez, de ha kontextusából kiragadjuk, az író műveinek mostoha sorsára is vonatkoztathatjuk. A három utóbbi kötete (Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket 1990, Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek 1990, A vénasszonyok nyara 1991) például már évekkel korábban kész volt (1986-87-ben), de a Ceausescu-rezsim utolsó éveiben különféle okok miatt nem engedték, hogy a címzetthez, az olvasóhoz is eljusson. Megkésett megjelenésükről, főként itthon, alig-alig vett tudomást az irodalmi közvélemény, a kritikusok sem siettek az író és az olvasók közötti űr áthidalására. Miközben nem akármilyen erdélyi magyar író nem akármilyen műveiről van szó; ezt nemrég Bertha Zoltán kitűnő, alaposságában és érzékenységében Mózes kapcsán egyedülálló tanulmánya (Tiszatáj, 1993/8) bizonyító erővel mutatta fel. Mózes Attila műveinek érthetetlen „fogadtatása” is jelzi, hogy a kisebbségi magyar irodalmak hazai recepciója még ma, a megváltozott körülmények mellett is kívánnivalót hagy maga után. Tehetséges alkotók jelentkeznek, értékes művek jelennek meg a kisebbségi magyar nyelvterületeken anélkül, hogy tudomást vennénk róluk, illetve anélkül, hogy jelentőségükhöz illő figyelmet kapnának. Kevés az olyan méltó fogadtatás, amilyenben például napjainkban Kovács András Ferenc, Visky András, Láng Zsolt részesül az erdélyiek közül. (Ez utóbbi a személyes kapcsolatokon és a nemzedéktárs szerkesztők, kritikusok hozzáállásán túl, azt hiszem, olyan idősebb pályatársak figyelmének is köszönhető, mint Esterházy Péter.) Mózes Attilának és művészetének ilyen fogadtatásban korábban sem volt, ma sincs része. Pedig legutóbb megjelent művei közül, legalábbis az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című kisregény megérdemli és igényli is a nagyobb figyelmet, a többoldalú elemzést, értelmezést. „Ami volt, az lesz újra és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.” (Prédikátor Könyve 1; 9) Már a címadás és a műfaji meghatározás is szokatlan, rendhagyó („Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket »Beszély« Panek Zoltán címötletére szerzetté: Mózes Attila”), mintegy előrejelzi a regényvilág „furcsa”-ságát. A nyelvújítás korabeli műfaji elnevezéssel a múlt században az elbeszéléseket illették, újabb irodalmunkban Márton László határozta meg így az 1985-ös Menedék című művének műfaját. „A beszély nem egy egész hosszú életet ád elő, minden változataival, mint a regény, hanem csak egy életrészt, bizonyos válpontig vagy kifejlésig, hogy az mégis egész legyen” - írja Baráth Ferenc 1886-os esztétikai könyvében. Mózes Attila művére annyiban illik ez a meghatározás, hogy az sem egy hosszú életet ad elő, hanem kiragad főhőse sorsából egy „életrészt”, egy kerekre zárt történetet. Nemcsak a kifejlés teszi azonban egésszé, hanem számos olyan prózaírói fogás, mely révén mind a hős élete, mind az ábrázolt világ a maga intenzív teljességében feltárul, a beszély világa regényvilággá tágul, ezért a 363
