Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Elek Tibor: Erosz és a gonosz (Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket)

szerzőtől függetlenül nyugodtan tekinthetjük művét a XX. századi modern intellektuális regény, kisregény nyolcvanas évekbeli erdélyi magyar változatának. A címadással és a műfajjal a szerző talán egyidejűleg akart hangsúlyt adni annak, hogy egy kitalált történet elbeszélt formájával találkozhatunk könyvében.

„Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket” - ennek a mítoszi távlatokat sejtető címnek hangulata van, s úgy tetszik, előbb volt a cím és a hangulat, s csak azután a mű. Nem véletlen hát, hogy meghatározó eleme a regénynek is a nagyon mély és erős hangulatiság. Ez régi sajátossága Mózes prózájának, már első novelláskötetének alcíme is erre utalt: „Szövegek különböző hangulatokra”. Mostani regényvilágának összességében igen nyomasztó atmoszférájába, ami magány- és idegenségélményből, félelemérzésből, rettegésből, undorból és irtózásból szerveződik, a mű végére valamiféle szelíd rezignáció, beletörődés melankóliája vegyül. A tömény kiábrándultságot sugárzó alaphangulatot a történet alakulásától függően kezdetben örömteli, sőt áhítattal teli pillanatok törik meg, hogy aztán beolvadjanak az egyetemesnek tűnő reménytelenségbe. A mindent átitató hangulat megteremtésében — ezúttal is, mint Mózes korábbi műveiben — nagy szerepe van a szenzuális megjelenítő technikának, a rendkívüli láttató erővel bíró, a hang-, szag-, tapintásérzeteket is felkelteni képes szóhasználatnak, a líraiság felé hajló nyelvi megformálásnak. A nyomasztó hangulatot a természeti, tárgyi környezet is árasztja magából, de az igazából mégis inkább a megfoghatatlan lelki érzésekből táplálkozik, s tulajdonképpen ezek kifejezésére szolgál a mű cselekménye és gondolati rétege. A karakteres alaphangulat ellenére Mózes egy olyan elmosódott kontúrú, az álom és a valóság között lebegő, a realitást és az irrealitást szétválaszt- hatatlanul egybemosó vizionárius világot teremt, amelynek a szereplői sem tudják eldönteni sokszor, hogy mi a képzeletük, a fantáziájuk terméke, s mi az ún. valóság. Nem beszélve a mű olvasójáról, aki számára az egész történet olyan fantasztikus és hihetetlen, a tárgyi és lélektani realizmus révén mégis oly könnyen elképzelhető és átélhető. Az író olyan világot hozott létre regényében, amelyben mindaz, ami nyilvánvalóan álomkép, látomás, valóságnak tűnik.

E sejtelmesen lebegtetett világban történtek tér- és időkoordinátáit, a fentiek miatt, nem könnyű meghatározni. A hétköznapi valósnak látszó színtér egy közelebbről meg nem határozott városban egy szoba-konyhás lakás, ahol a magányosan élő alkoholista zeneszerző, Szilveszter tengeti napjait. Az ő alkoholgőzös álmaiban, látomásaiban „zuhanásában” formálódik egy másik világ, egy másik város, egy fenyegetően láthatatlan világ „a maga borzongatóan sejthető valóságában”. Szilveszter „kapcsolatot vél fölfedezni az álomszülemény meg a földfelszíni, ismert, szeretve gyűlölt, választott szülővárosa között, mely egyre embertelenedik verőfényes nappalokon, minden évszakkal egyre idegenebbé válik, hogy úgy érzi, menekülnie kellene innét, de ide köti a rejtély, hogy megoldja álombéli városának zuhanó megközelítésében sejthető, kapcsolódó érzését a felszín ismert városával”. Szilvesztert az az előérzet tölti el félelemmel, rettegéssel, mely szerint egyszer „a két világ egyesül, a fenti elveszti addigi lényegét, lakói egyszerre arra ébrednek, hogy idegenek a jól ismert falak között, üldözöttek, akik kénytelenek meglapulni valami ellenség gyűrűjében, mely még nem fedezte fel róluk, hogy ellenségnek kell őket tekinteni, csak később, amikor másságukkal fölhívják magukra a figyelmet”. Beavatottnak tekinti magát, akihez ez a túlvilági titkos birodalom már elküldte követeit a józan állapotaiban is hallott, látott, folyton sziszegő, szivárgó metángáz, illetve a belőlük táplálkozó, Szilveszter körül lágy hurkokat leíró lila jaguárok alakjában. Mint látó embert prófétai felelősségtudat is kínozza, amiért nem jelzi előre a pusztulás közeledtét, amiért jobban tart a nevetségessé válástól. Az ö tudatában a két világ már-már összeér, összekapcsolódik, s ez a háttere állandó szorongásának és abból következő alkoholizmusának. Ebből a léthelyzetből indul a történet, mégha az olvasó számára csak jóval később körvonalazódik is mindez. Ebbe az állapotba hoz változást egyik délután megismerkedése az utcán egy titokzatos fiatal lánnyal, akit hazavisz magával. Elnevezi Leonórának, szeretik egymást, majd még jobban szeretik,

364