Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Körmendi Lajos: Magánkrónikák
a baj. Akkor megműtötték vakbéllel. Aztán gyomorral. De csak nem találták el. Mondták, hogy kiveszik a köldökömet is, mivel sérvem van.- Ha úgy gondolják, csinálják, de ha az uram keresni fogja, magukhoz küldöm.- Kidobjuk, aztán minden rendben lesz.- Én csak attól félek, drága doktor úr, hogy lassan már nem marad bennem semmi, ha maguk így dobálóznak! Tele vagyok vágással, forradással, pedig egyik se volt a bajom. Mert női bajom volt. Most már jó nagy volt a daganat, kidobták az egész méhemet. Az uram jó ember, de azt mondja, mielőtt befeküdtem a kórházba.- Te, Esztikém!- Tessék.- Ha már ilyen nagy műtétre mész, úgy gondolom, meg kéne csinálni a végrendeletedet. Hát akkor elkeseredtem: nem elég a sok baj, fiatal sem vagyok már, ez a vén tökéletlen meg ilyesmivel zaklat. Összeszedtem az aranyláncomat, gyűrűmet, fülbevalómat és a takarékkönyvemet, elvittem a lányomnak megőrzésre. Mit tudom én, mit forgat a fejében ez a vén piszkos! Pedig amúgy tényleg jó ember. Mindig meglátogat, de most meg azzal szekíroz, hogy mi lesz vele, mert hat hétig nem nyúlhat hozzám a műtét után.- Ej, a fene a rossz bőrödet, amíg hozzám nyúlhattál, addig mindig álmos voltál! Mondtam neki, nehogy úgy járjak vele is, mint az első urammal! Mert amikor először operáltak, az is naponta jött hozzám. Minden áldott nap beállított egy csokor virággal. Jaj, mondom magamban, hát el kell ájulni ettől az embertől! Csak az ütött szöget a fejembe, hogy mindig kérdezgette, mikor engednek haza? Feszt ezzel jött. Még szép, hogy nem mondtam meg! De eljött az a nap is. Kiengedtek, de még nagyon korán volt. Húztam az időt, mentem ide is, oda is, mindenhová. Este tíz körül aztán beállítottam. Kinyitottam az ajtót, de nem gyújtottam villanyt. Kérdezi az uram.- Megjöttél, Esztikém?- Meg. Várom, hogy odajöjjön. Nem jött. A sötétben levetkőztem, lefeküdtem. Az emberem csak nem mozdult. Sokáig hallgattunk. Egyszer hallom, hogy súgja.- Alszol, Esztikém? Nem szóltam. Akkor már megszokta a szemem a sötétet, látom, lejjebb húzza magán a takarót. Suttog.- Na, Bözsikém, most ugorj ki az ablakon! Rögtön felugrottam, a kurva ruháját bevágtam az ágy alá, a hajánál fogva kihúztam a dunyha alól, jól megrugdostam. Az uram szedte ki a kezem közül. Meztelenül ugrott ki a nője az ablakon, úgy pucolt el. Aztán elváltunk. Nem kellett volna. Ha megbocsátok, többet biztosan nem csinál ilyet, végképp jó ember lett volna. Ez a második is áldott jó ember, csak az a baj kedves, én most már félek bejelentés nélkül hazamenni. És engem most hazaengedtek. 29
