Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)

női szakaszába szálltunk fel. J. úr szerint, ha nők préselődnek be a férfiak részlegébe, már szokottabb dolog, nem kelt akkora megütközést. S azon sem háborodnak fel, ha valaki a városi közlekedés járművein szabálytalanul foglal helyet, például férfiként a bal oldali üléssorban, amely a nők részlege. Ha egy európai, egy fehér teszi ezt, tűnhet akár pimaszságnak is, aki semmibe veszi, megrongálja a helyi szokásokat. Feltűnő, megpusmogják, ha FJA kézen fogva sétál az utcán jegyesével (a helyzetet bonyolítja, hogy húsz évnél több közöttük a korkülönbség), mert itt általában csak a fiúk járnak édes kettesben, kéz a kézben. A nő itt mindenkor a férfi után megy, az utcán, bevásárláskor is. Előfordult, hogy ha a nő közölte a taxisofőrrel a címet, eleresztette a füle mellett, s addig nem válaszolt, míg a férfiak valamelyike meg nem erősítette szavaival az úticélt.

A pályaudvarra két taxival vonulunk fel, hogy csomagjaink mellé elférjünk mi is. P. úr előre kialkudja a viteldíjat, nehezen, de megértik a bérkocsisok, mit akarunk. Irány a Dadar állomás (a nevet kedvtelve ismételgetjük, szójátszunk), ahová megérkezvén újra alkuszok vesznek körül hordárviseletben, pénzt akarnak, sok-sok pénzt. A szemtelenül, pimaszul sokat kérőket elküldjük, végül marad valaki, aki targoncára pakolja a málháinkat, táskáinkat, eltolja a vasúti kocsihoz, felpakol és kevesli a negyven rúpia baksist, elmegy morogva, hogy majd ő megmutatja. Dühösen jön vissza a kocsiba, kishíján felnyársal tekintetével, végül elveszi a pénzt, zsebre vágja és köszönés nélkül elvibarzik. A vonat elindulása után döbbenünk rá, hogy vászontarisznyánk az elemózsiával a taxiban maradt, a nagy kavarodásban egyikünk se gondolt rá. Sóváran emlékezünk a szép almákra, banánra, narancsokra. A lányok, asszonyok édes meg sós süteményeket, szárazkekszet szednek elő, köszönöm, nem kérek gyári árut, inkább éhkoppal térek nyugovóra.

Éjszakára veszettül lehűl a levegő, a takaróként szolgáló egyszál bolyhos törülközőm hol lecsúszik rólam, hol meg alám gyúródik, az ablak nem záródik jól, zúdul ránk a hideg. A menet közben felszállók láncokkal, lakattal erősítik a padok lábához, korlátjához táskáikat meg élelmiszeres kosarukat. Éjszaka egy ellenőr koffervizitet tart a kocsinkban, úgy vélem félálomban, hogy alkoholt keresnek. Erre vonatkozóan nem egységesek India szövetséges államainak törvényei. Van ahol tiltják a szesz utcai árusítását, s csak a külföldiek számára fönntartott szállodákban, éttermekben árulnak bort, sört vagy pálinkát. Madrasban később látunk egy borkimérést, ahol elvitelre megtöltik az üvegeket, de van aki a pultnál hajt fel egy-egy pohárral. Indiában nem találkoztam ittas emberrel, egy hindunak szégyen az ivás. Még a benáreszi mennyegzőn sem adtak fel bort vagy pálinkát. Aki megszomjazott a vacsora után: igyon rá egy pohár klórozott csapvizet, az egyik asztalnál ezt merték a poharakba. Elvonulnak a táskaellenőrök, szundítunk néhány órát. Reggel az egyik állomáson ásványvizet (Bislerit) és banánt vásárolunk, és nézzük a napfényesen szétterülő tájat, magához rántja figyelmünket egy-egy különös forma hegy („Nézd azt a hatalmas ingókövet!”), erőmű, a földeken tehenekkel szántó parasztok, a városok, a nagy zöld táblák közepén magányosan álló szentélyek. Sötétebb bőrszín és édesebb, tömzsibb a banán - zakatolunk délnek.

338