Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)

néppé, boldog eseménnyé válik visszaütünk. A napnyugta csodáját megerősíti ez a tengeri ringatózás. Egy hindu fiatalasszony párja mellől epekedő kíváncsisággal szemlélget egész úton, körültapogat tekintetével, majd megforgat zárt szemhéja mögött. S amikor a kikötőbe érünk, fáradtan ejti férje vállára fejét, s a leszállás tolongásában elsodródnak tőlünk.

Az India kapujánál a koldusok, árusok esti váltása. Egy indiai étteremben vacsorázva kitör a helyi ételek iránti ellenszenv. Nem értem a többieket, miért zúgolódnak. Nekem ízlik, amit rendeltem, a piramis formán tálcára állított dósza, némi fűszeres főtt krumplival és kis tálkákban a hozzávaló mártásokkal. Józsefnek csömöre van: túl csípősek, vagy émelyítően édesek az indiai ételek, vagy keveredik a kettő, még az ásványvíz is alig iható, forralt, íz nélküli lötty. Ami igaz.

A vacsorát követően boltokban, utcai árusok közt nézelődünk. Taxival megyünk haza, de megállítjuk vezetőnket az utcasarkon s elkortyolunk egy- egy pohárka frissen facsart almalevet.

A nap végét a duruzsoló légkondicionáló melletti naplóírás jelenti.

November 29.

Vasárnap, az utolsó napunk Mumbaiban, ahogy régi nevén emlegetik. Gyümölcsreggeli, kókusz, majd ráadásképp egy finom vada masszala dosza. Rizslepény, csípős mártás. így felpaprikázva, felborsozva emeletes buszra szál- lunk, s irány a Velszi herceg múzeuma. Hosszan bolyongunk a kőszobrok közt, a tárlók és képek előtt. Asszír domborművek. Ujjheggyel érinthetően, Harappa és Mohendzsódáró, az Indus-völgyi kultúra leletei, szobrocskái, pecsétnyomói. Seregestül a mogul miniatúrák, a képirtó iszlám festményei. Kínai, tibeti, japán művészet. Évezredek. Porcelánok, bronzok. Szédítően sok ez így együtt, s ezért a megbeszélt találkozási időpontig inkább a múzeumkertben és az utcán őgyelgek. A sumérok, tibeti imamalmok után egy füst- üveggel árnyékolt, légcserés étteremben ebédelünk. A thálit nem szokták elrontani, így azt rendelek, Józsefék valami európait szeretnének. Ám sajna itt az európai is indiai.

S igyekszünk hazafelé, ahol találkánk van P. úrral, aki megszervezte a gyógyszergyáriakkal a megbeszélést. Kedves, készséges ember.

Tereferélünk. Ülünk a hallban, s háttérben a színes tévé vartyog, ásványvizet, teát kortyolgatunk és elősorolgatjuk a hindu viselkedés jellegzetességeit. Azt a fejingatást, amelyet mosoly kísér, de számunkra olyan furcsa, szokatlan volt az első napokban, nem tudtuk igent jelent vagy pedig nemet. Kiderült, hogy ez afféle visszajelzés; hallgatlak szeretettel, értelek, magamra veszem gondjaidat, örömeidet, azonosulok veled, mert nekem is így a jó, így a könnyebb. Megfigyeltük, hogy ezt a szokást átveszik az Indiában élő külföldiek is, van aki úgy ingatja a fejét, hogy az már torzít.

Aztán a munka. Az építkezéseken sok nő dolgozik meg gyerekek is, ők örülnek a napi 15 rúpia fizetésnek is, ennyi a téglahordás, malterkeverés napszáma. Ha ugyanezt a munkát férfi végzi, a munkaadónak többet kell fizetnie, mert az ő tevékenysége értékesebb. Beszámolunk friss élményünkről: milyen felháborodás fogadott amikor e helyiérdekű (majdnem teljesen üres)

337