Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)

lődik, kezünkbe nyom egy füzetecskét a városról (hány kórház, milyen hosszú gázvezeték, milyen állapotban lévő villanyhálózat boldogítja a közel tízmilliós nagyváros polgárait). Kérdezik, hol lakunk, elégedettek vagyunk-e szállásunkkal. Ha nem, ők tudnak számunkra egy olcsóbb helyet, igaz, a város- központtól úgy huszonöt kilométernyire. Üldögélünk, csevegünk, mivel a polgármester úr megvárattat bennünket. S végül belép. Harminc körüli fiatalember, fáradt, szórakozott. A találkozásnak is ez az alaphangja: eldaráljuk honnan jöttünk, milyen célból, s hogy segítséget keresünk, támogatókat egy kelet—nyugati központ létrehozásához. Az erős csontú, nagy fejű, jól táplált oroszlán békésen bólogat címeres székében, mindössze egy szó, egy értelmező mondat, amit hallat. Nem tudjuk kérdezi-e vagy kijelenti. Ennyi a hatalomból és -tói. Pedig, de nagy remény volt. Milyen jó ötletnek látszott. Budapest főpolgármesterétől ajánlóleveleket kértünk India hat városának kulcsőrzőihez, hátha segítenének szállással, járművel, jó tanáccsal. Hárman válaszoltak: például a benáreszi főpolgármester urunk, aki ottjártunkkor épp valahová sürgősen elutazott, üzenet nélkül, mintha a kedves meghívólevelet nem is ő írta volna. Ennek köszönhetően vetett össze a sors Srivastava úrral. Bom- bayban már létrejött a találkozás, de mihaszna. S még egy meghívólevelünk maradt zsebben, a madurai. Köszöntük szépen, nem éltünk vele. Elég a főpolgármesterekből. Ráadásul Delhiből, Dardzsilingből és Madrasból még választ se kaptunk. Az ember tervez, a sors belefirkál, kijavít, áthúz.

A kölcsönkocsi majd visszajár, de addig használhatjuk. Irány a malabár part. Sétálgatunk a Hallgatás tornyai melletti parkban az állat alakúra nyírt díszsövények közt bukszusmedvét, bokorstruccot, örökzöld zsiráfot, ágasbivalyt, leveles szarvast megcsodálhatjuk óvatosan lépkedve a felázott, salakos ösvényen. A fák fölött idelátszanak a párszik temetkezési tornyai. Halottaikat fólviszik a tornyok teraszára, ahol a keselyűk gyors és alapos munkával megtisztogatják a csontokat, eltüntetve a húst és zsigereket. Néhány nap múlva a csontokat belevetik a park kútjába, ahol elporlasztja őket az idő. Nézzük a várost, a tengert, a hegyeket, völgyeket. Gyönyörű zöld a világ. Józseféket hosszan kíséri egy pávatoll-legyezőket áruló asszony, s végül nyélbeütik a vásárt. Lesz mit odatűzni az otthoni tükör mellé.

Következő állomás a tengerre néző Mahálaksmí templom. Szólnak a gongok, harangok, árusok sorfala között megyünk a szentély felé. Veszek én is egy szál lótuszt az istennő oltárára. Leteszem a virágot, s leereszkedünk — mezítláb, mert szent helyen vagyunk - a tengerparti sziklákra. Feketék, mintha kátránnyal csorgatta volna le valaki őket. Ezeken a sziklákon át közelítik meg a hívők, zarándokok a tengert, hogy áldozati koszorújukat belevessék a hullámokba. De jut a virágból és a hullámokból, ételmaradékokból ide ki a kövekre is.

Egy ragyogó fehér templom villan fól a hullámokon túlról, mintha a vízen lebegne úszva. Om mani padme hum.

Most lassan a Bharat Vikas Parishad, a hindu világi irgalmasok várnak. De előtte még belakmározunk egy közeli étkezdében, ami egy amerikai gyorsbüfé és egy hindu templom keveréke. Istenszobrokkal, csobogó szökőkúttal, de mosdótállal is: hideg és meleg vizes kézmosásra. Tiszta hely, az étel, a tháli ízletes és bőséges. A tháli nagy tálcára halmozott citromos rizsből s körötte hat-hét ezüstedénykéből áll, amelyekben afféle ételkozmogrammok332