Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)
A mi párunk viszont három. Vagyis kissé zsúfoltan lakunk, s ez előhívja a családi emlékeket, az otthoni hangulatokat. November 26. Reggel frissen facsart almalevet veszünk a sarki árustól, majd gyümölcsöt eddegélünk. Józsefiek a szokásos rántottát, fehér pirítóst, teát. Majd ezután indulunk a kereskedelmi kirendeltségünkre, a bérkocsival némi gondunk lesz, ötünket nem fogadják be egy utastérbe, fognunk kell egy másik taxit is, a vezetők bizonytalanok, útközben többször is megállnak, tájékozódnak, kérdezősködnek, merre, hová, halszag, benzinbűz. Banképületek, szállodák, tengerpart pálmákkal, halászhajókkal, rozzant kalyibákkal. Az egyik utcarészlet ismerős: tegnap épp erre jártunk. Itt a „francia pékség” keleti édességekkel, aprósüteményekkel. Ebben a boltban etették be lányainkat. Egy zacskónyi süteménnyel tértek haza, amelyen ma reggelre szerényebb hangyaboly keletkezett. Embernek, bogaraknak, vonzóak a cukrászsütemények. Ezt az emléket a bérkocsiban fogalmazgatom, mert még mindig nem jutottunk el a kirendeltség helyére (Kolaba, Kolaba - mondogatjuk), vezetőink csalinkáznak, apasztva amúgy is csekélyke rúpiánkat. A kereskedelmi kirendeltségen szemmel, gondolatokkal tapogatnak, híreket, adatokat gyűjtenének rólunk. Nem túl régi ember J. úr és felesége sem Bombayban, előtte Delhiben szolgáltak néhány évig. Látogatásunk vége felé beköszön hozzánk H. Péter, a delhi Magyar Intézet hivatalnoka. Most Madrasból érkezik éppen, s tenger, a templomok, az emberek, minden módfelett tetszik neki. Mi is örülünk vele, hiszen bennünket is vár a vendéglátó dél, s ez az öröm, ami fordít látogatásunk sorsán is. A kirendeltség vezetője rádöbben, hogy minden akadályozó tényező ellenére is megsegíthet minket. Ma délután például. Ok lemondanak a kocsiról, sofőrről a mi kedvünkért. S megbeszéljük a holnapi találkozó időpontját. Persze, a gazdag, módos emberek! A Kelet-Nyugati Központ, amit Önök Budapesten alapítanának. Jól ismerjük Godrej urat, barátja a magyaroknak, és módos ember. Dúsgazdag. Talán segíteni fog majd utunk folytatásában. Meglep egy számítógéppel, ajándékba kapunk egy alig használt kirándulóhajót. Ilyen gyerekes ábrándokkal szállunk a kirendeltség légkondicionált és kocsiszagosítóval megvadított utasterébe. Irány a városháza, ahol maga a polgármester fogad bennünket. Készüljünk fel rá. Egy közeli talponállóban bekanalazunk egy adag vegetárius rizottót, amiben a só és az erős paprika uralkodik, s ezzel a tartalékkal ülünk meg a polgármesteri hivatal előterében, rézdomborművek, nagy történeti jelenetek alatt. A sárga száris, szemüveges személyzeti titkárnő kilép tiszteletünkre üvegkalickájából (miután várunk maimozgatva, nézelődve jó negyedórát), s szemrehányóan azt mondja, csak nemrégiben kapták meg Va- ranasziból küldött táviratunkat. Arról, hogy miért nem vártak, egy szó sem. Végig vagyunk mérve. Bevezetnek a polgármesteri váróba. Nagy sötét asztal, kényelmes karszékek, a polgármesteri címer alatt a (polgári) trón is címeres. Már csak a belevaló hiányzik. A titkárnő leültet, felíratja a nevünket egy papírlapra, majd megkérdi, mit fogyasztunk. Kávét és Lehár Pepsit hoznak, kekszet. A polgármester titkára be, a magyar étkezési szokások felől érdek331
