Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Varga Imre: Indiai eseménynapló (2.)

dalma a Hold-hatás földi életünkre. Úgy érzem magam, mint a szegény rokon, puszta kézzel jöttünk. Józsefünk személyesebbre fogja a kérdést (most ő az ország, a messzi Magyarhon), magánéletében nagyon fontosnak tartja a holdhatásokat mondja, de ebből félreértés támad, nem értik miért ölti bele önmagát vezetőnk a válaszba, amikor nem erre célzott a kérdés. Megzavart helyzet, a tolmácsok tisztáznák, amit nem lehet. Cuppogunk a magánszféránkban, kis önző pocsolyáinkban a szanszkrit tudomány előtt. Miután így bemutatkoztunk, kivezetnek az egyetem kertjébe a delhi Dzsantar Mantarhoz hasonló obszervatóriumhoz. Ez szerényebb, kisebb mint fővárosi társa. Az asztrológus, aki nem tud angolul, viszont a turbánja alatt csupa szívélyesség, jókedély, kalauzol bennünket figyelemmel, szeretettel. Fiatalabb társa fordít, magyaráz. Kellőképp kibámészkodva magunkat az épület-műszerek közt, visszasétálunk a „haditanácsba”. Másnapra meghívnak bennünket könyvtárnézőbe. Az egyetemről hazakarikázunk reménységeink fészkébe, ejtőzünk egy kicsit (lazítok, rágát hallgatok), majd elindulunk templomnézőbe. ADurgá szentély, majd a kis nepáli templom kerül sorra. Némi baksis fejében vezetnek ez utóbbihoz, szűk sikátorokon, gyér fényű utcákon, sötét folyosókon át. Először kicsiny boltok előtt járunk, mintha lakásban lennénk. Hosszú botorkálás, kanyargós utcák után végre elérünk a nepáli templomhoz. Csodálatos kis épület. Gyerekek téblábolnak mellettünk miközben a szent falakat nézegetjük, a fiúcskák, lányok kunyerálnak, szeretnék, ha lefényképeznénk őket. A templomjárás után leereszkedünk a Gangá partjára, a vezetőnk a pénz szagát érezve dong, zúg körülöttünk, száz rúpiáért közvetít egy csónakot, erősködik, hogy alkalmi ár ez, csak barátoknak. Végül elküldjük a csudába, s megalkuszom valakivel, aki egy húszasért fölevez velünk az Asi ghátig. De kiderül, hogy akivel tárgyalok, csak a közvetítő, az angol tolmács, az evezős öreg ember. Lassan, vontatottan haladunk az ár ellenében. Célt érvén, végül kikötünk, ám mivel nincs aprónk, az egyik teásbódéban fölváltom az ötvenrúpiást, kifizetjük az evezőst, aki addigra kissé félrevonulva egy homokbucka mögött elvégezte nagydolgát.

Lassan hazasétálunk szállodánkba.

A Gangán csónakázva úgy vonulnak előttünk oldalvást a paloták falai s a tornyok mint az erődítmények, itt-ott sárgásán villan meg rajtuk a fény, zene hallatszik, afféle térzene (esküvő? alighanem), majd kikötvén friss tab- lá-szólót hallunk az egyik ház emeletéről.

A teraszon elköltjük vacsoránkat: ki panírt (túrósajt), ki gyümölcsöt, almából, narancsból, banánból válogatva. Lefekvés előtt még sorba veszem a mai eseményeket, emlékeztetőül lerögzítek belőlük valamit.

Már itthon vagyunk Benáreszben. Ma felismertem az utcán az egyik szádhut (vezeklőt), akit pár napja a Gangá partján lefényképeztem, s tegnap a pökhendi riksás is felvillant mellettünk, miközben a háromkerekűnkkel a szanszkrit egyetem felé tartottunk, a forgalom hozzánk sodorta, megkérdezte, hová valósiak volnánk, válaszolok, meglódul, és elragad az áradat, bele a forgatagba; lüktet, zakatol, bugyborékol velünk a város.

326