Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Irodalmi autonómia és írói szolidaritás
tetni a nagy múltú Kisfaludy Társaságot is!) Örvendetes volna, ha a magyar irodalmi élet nem önmaga megcsonkításán fáradozna, hanem ellenkezőleg, megerősítené, megújítaná hagyományos intézményeit. VITÁK AZ IRODALMI ÉLETBEN Másfél esztendeje, midőn a Magyar írószövetség 1992-es közgyűlését tartotta, általános kívánság volt, hogy az írószervezet lehetőleg maradjon távol a napi politikától, és ne engedje magát belerángatni a pártok viszályaiba. Magam is ezt képviseltem, olyannyira, hogy midőn valaki javasolni próbálta az akkor már a politikai élet jobbszélén elhelyezkedő Csurka István kizárást, egyértelműen tiltakozásomat jelentettem be, azzal érvelvén, hogy az írótársadalom szakmai és érdekvédelmi szervezetének egyetemességét nem szabad politikai vitákkal és határozatokkal veszélyeztetni, megbontani. Kaptam néhány baráti szemrehányást e véleményem miatt. Mindezen persze azóta túlhaladt az idő, hiszen Csurka István megüzente, hogy a továbbiakban nem kíván a szövetség tagja maradni, s az általa korábban lényegileg felmondott irodalmi szolidaritást elutasította formálisan is. Hinni szerettük volna akkor, hogy az írószövetség hajója a minden irányból érkező politikai viharok ellenére is a felszínen marad és halad tovább: „Fluctuat, nec mergitur”, „Inog, de nem merül”. És szabadon hajózva várhatjuk ki azt az időt, midőn elcsendesülnek a viharok, enyhülnek a szelek. Volt ugyan olykor egy-egy árboctördelő és vitorlaszaggató pillanat, mindazonáltal el lehetett kerülni a hajótörést, leginkább azáltal, hogy a szövetség vezető testületéi bölcs hallgatásba burkolóztak, nem keltettek pánikot, és az a baráti szolidaritás, amely a mögöttünk lévő nehéz évtizedekben az írótársadalomban, a szövetség vezetőségének tagjai között is kialakult, általában elejét vette annak, hogy a hajó, belső egyensúlyát elveszítve, a kívül tomboló erők puszta játékszere, majd áldozata legyen. Most ez a belső egyensúly és az ezt szabályozó szolidaritás látszik megrendülni. Nyilatkozatok és ellennyilatkozatok látnak napvilágot, régi barátok és mindig közös táborba tartozó küzdőtársak kerülnek egymással szembe, súlyos vádak hangzanak el, s mindazok, akik érdekeltek, vagy azt hiszik, hogy érdekeltek a magyar írótársadalom szakmai és érdekvédelmi szolidaritásának látványos felbomlásában, alig tudják palástolni örömüket, kárörömüket. Kétségtelen, hogy az írótársadalmat, magát az írószövetséget és ennek Választmányát is politikai nézetkülönbségek osztják meg. A szövetségben is vannak „kormánypártiak” és „ellenzékiek”, „konzervatívok” és „liberálisok”, sőt olyanok, akik közvetlen politikai szerepet vállaltak az egyik vagy a másik oldalon. Ezek a nézetkülönbségek korábban is fennálltak, sőt ott rejlettek az egykori ellenzéki tömörülésben is, olyan csoportok és írók között, amelyek és akik máskülönben közösen léptek fel a pártállami művelődéspolitika ellen. Ezeket a nézetkülönbségeket mindazonáltal elfedte a közösen vállalt ellenzékiség, félellenzékiség, és enyhítette az írói szolidaritás. Mára ez a szolidaritás is veszélybe került. Egyrészt amiatt a pártpolitika miatt, amely rátelepedett az ország életére, és most, az országos politikai megmérettetés: a választások közeledtével, rá kívánja tenni kezét a kulturális 319
